Szabó Lőrinc: Érzékenység

Az érzékenység volt a fő-bajom.

Minden gondolat, minden fuvalom

kivert magamból. És a képzelet –

mint valami állandó szédület

kísért, lengetett sok káprázatom:

mintha hullámzó üvegormokon

lépkedtem volna, úgy vitt, röpített,

ami csak tetszett vagy keserített,

úgy vitt a túlzás: szög ferdült, arány

bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,

mihelyt éreztem, csodálkoztam (és

mindig éreztem! csodálkoztam!), és

egyszerre minden árnyalatokat

kapott, melyek nem voltak benne, vad,

lelkendező színeket, lobogást,

– én meg kapkodást tőle, dadogást,

s mivel mindez csak zavarba hozott,

mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.

Szabó Lőrinc nagyszerű verse két dolgot mindenképp megérint. Az egyik az, hogy a világot hiába kínálja sok-sok felnőtt készként, adottként és végérvényesként, azt mindig a gyerek érzékenysége formálja tetszetőssé, elfogadhatóvá a maga számára.

Mert a világ könnyen formálható. Könnyen otthonossá-egyénivé alakítható. Csak engedni kell a spirituális késztetésnek, és „szög ferdül”, „arány bomlik”, „szó és kép növekszik, árnyalatokat szerez”. Mert a világ képlékeny. És ezt a romlatlansághoz közel álló gyerekember ösztönösen érzi, tudja, már-már bizonyossága van róla.

Ebből következik a másik dolog. Hogy a világ az ősi, a romlatlansághoz még közelebb álló emberiség számára aligha volt annyira tény- és tárgyszerű, merev, kiszámítható, rideg, lelketlen és farkastörvényű, mint manapság. Az első, a kezdeti – természetesen az özönvizet megelőző – emberiség földi és transzcendens valóságérzékelése ugyanis teljesen összeért az érzékenység révén.

Az érzékenységre akként is nézhetünk tehát, hogy az különleges mérték: megmutatja, hogy aki komoly érzékenységgel fordul a teremtett világ felé, komoly szellemi-lelki gazdagságot nyerhet magának...

                Penckófer János