In memoriam Fodó Sándor
A kárpátaljai magyar közélet kiemelkedő személyisége 1940. február 26-án, Visken született magyar állampolgárként. A diploma megszerzése után az ungvári egyetem magyar filológiai tanszékén kapott munkát. Állását a 70-es évek első felében elvesztette, mert aláírásgyűjtésbe kezdett annak érdekében, hogy a magyarok anyanyelvükön felvételizhessenek az ungvári egyetemre. A politikai változások idején, 1989-ben alapította meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget (KMKSZ), amelyet 1996-ig elnökként irányított. 2005. május 11-én hunyt el Ungváron. A KMKSZ tiszteletbeli elnökének születési évfordulójára az 1990-ben, a Hatodik Síp irodalmi folyóirat hasábjain megjelent gondolataival emlékezünk.
„Ha a kárpátaljai magyarság helyzetének alakulását grafikusan akarnánk ábrázolni, meglehetősen egyenetlen görbét kapnánk. Az elmúlt ötödfél évtized hosszú hullámvölgyei és apró csúcsai után most ismét felmenő ágba kerültünk.
A legutóbbi hullámhegyet alighanem a hatvanas évek elején-derekán regisztrálhatnánk. A háború kataklizmái, az azt követő genocídium és az ötvenes évek diktatúrája után ekkor számos kedvező intézkedés történt: ’63-ban magyar tanszék nyílt egyetemünkön, ’65-ben önállóvá vált az addig fordításos Kárpáti Igaz Szó. Felpezsdült a könyvkiadás, és a magyar iskolák száma is ekkor érte el maximumát. A vasfüggönyön keletkező rések révén lehetővé vált kapcsolattartásunk anyanemzetünkkel, megindult a szellemi és fizikai közlekedés. A 60-as évek második felére ez a folyamat megtorpant, majd lassú, de folyamatos leépülés következett. Művelődési életünk egészére rányomta bélyegét az ötvenes évek gyakorlatához visszatérő kultúrpolitika. Talán elegendő, ha Kovács Vilmos regényének betiltására vagy a Forrás Stúdió felszámolására utalok. Ekkortól minden nemzeti-nemzetiségi megmozdulás nacionalizmusnak, jobb esetben nemzeti elkülönülésnek, a szovjet társadalomtól való elidegenedésnek minősült. E helyzet az addiginál is jobban megosztotta erőinket: volt, aki a vidék elhagyására kényszerült; volt, aki a passzív rezisztenciát választotta (a nyílt opponálást megtorolták!); egyesek a hatalmi struktúrával összeszövődve igyekeztek »fentről segíteni« (megkérdőjelezhető eredménnyel); mások szembefordultak nemzetükkel, janicsárokká váltak: megint mások – ez talán a legfájdalmasabb veszteségünk – elfogadták az egyfajta, sajátos szovjet internacionalizmusnak hirdetett eszmét, amely valójában pánszlávizmust, ruszifikálást jelentett, prédául dobva magukat és gyermekeiket az asszimilációnak, a nemzeti nihilizmus rombolásának.
Kisebb pozitív részeredmények ellenére ez a folyamat a pangás éveinek nevezett korszak végéig tartott. Ám a meghirdetett társadalmi változások, az átalakítás programja mégsem érte felkészületlenül – ellentétben a helyi vezetők többségével – a kárpátaljai magyarságot. A több évtizedes »szelíd presszió«, úgy tűnik, kitermelte legjobbjainkban a változtatni akarás igényét. Erre az a már-már robbanásszerű politikai fejlődés lehet a bizonyíték, amelyet az elmúlt néhány esztendő hozott.
Vívmányaink igen fontosak, látványosak; de messze vagyunk még attól, hogy felérjünk a hullámhegy tetejére. Sok az orvosolni valónk, nagyok a veszteségeink: oktatásügyünk, művelődési éltünk meg sem közelíti azt, amit legalább kielégítőnek tarthatnánk. Anyanyelvünk használata korántsem terjed ki a közélet valamennyi szférájára, kollektív kisebbségi jogaink gyakorlásának is csak első lépéseit tesszük. Sok a buktató, akadnak gáncsoskodók, és magunk sem vagyunk eléggé tapasztaltak.
Mégis mélységes meggyőződésem: jó úton járunk. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek mindent meg kell tennie, hogy az itt élő mintegy kétszázezernyi magyarság érvényesíthesse jogait. El kell érnünk, hogy sorsunk alakulásába magunk is beleszólhassunk. Ám erre még a jelenlegi kedvező politikai feltételek mellett is csak akkor van esélyünk, ha okos szövetségre lépünk minden olyan társadalmi erővel – képviselje bár a hatalmat vagy legyen ellenzéki –, amely a haladást, a demokratizálódást, a hatalom megosztását szorgalmazza, amely alapvető fontosságúnak tartja a nemzet és nemzetiségek valódi egyenjogúságát, egyéni és kollektív szükségleteinek messzemenő kielégítését.
Ígérgetések és távoli jövőbe mutató illuzórikus tervek helyett a megvalósult jogállamiság lehet egyedüli garanciája megmaradásunknak. Csak így készülhetünk fel a történelem kihívásaira, amelyek, tudjuk, a jövőben sem kímélnek bennünket.”
Simon Dávid/Hatodik Síp
