Boldogulás szülőföldön (28. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Ha azt kérnék önöktől, hogy idézzék fel az eddigi életük legjelentősebb teljesítményét, mi lenne az? Cikksorozatunk e heti részében egy olyan kárpátaljai fiatallal ismerkedhetnek meg, aki erre a kérdésre azt a választ adta: „nem adtam fel”. A 28 éves, 4 nyelven beszélő, családfenntartó beregszászi férfi betegsége ellenére saját vállalkozást vezet. Ahogyan ő fogalmaz: „Minden bonyolultabb munkát elvállalok, hisz ezt egy újabb kihívásként élem meg, amelynek megoldása sikerélményben részesít, és bizonyítja azt, hogy nem vagyok kevesebb egy egészséges embereknél.” Eddigi élete és tevékenysége sokunkat számos fontos dologra ráébreszt, sőt felébreszt a mindennapi életünk kis féltett és megszokottnak gondolt álomvilágából. Szeretettel ajánlom figyelmükbe Onufer Györggyel készült interjúnkat.

– Mesélj magadról!

– Nevem Onufer György, 1995-ben születtem Beregszászban, ahol jelenleg is élek és tevékenykedem. Orvosi műhiba következtében Little-­kórban szenvedek, így mozgáskorlátozottként élem meg mindennapjaimat, de ez sem akadályozott meg abban, hogy felsőfokú végzettséget szerezzek, és megnyissam saját vállalkozásomat. A lakásban járókeret, az utcán pedig kerekesszék és elektromos háromkerekű moped segítségével közlekedek.

Tanulmányaimat 2002-ben a Beregszászi 5. Számú Elmélyített Angol Nyelvoktatású Középiskolában kezdtem, amelyet 2013-ban arany­éremmel fejeztem be. Köztudott, hogy a tanintézmény alsó tagozatos oktatása egy külön, a Mihajlo Timoscsuk utcában lévő épületben folyik, így szüleimnek és az iskola akkori vezetőségének sikerült biztosítani azokat az alapfeltételeket (rámpa felszerelése, tágas osztály), amelyek lehetővé tették számomra, hogy kedvező időjárási viszonyok mellett az egészséges gyerekek között tanulhassak. Mivel elég beteges gyermek voltam, a hideg, téli napokon nem látogattam az iskolát, így otthoni oktatásban részesültem.

Később aztán az intézmény Sev­csenko utcai épületében már sajnos nem tudták biztosítani számomra a kellő feltételeket, így már teljesen áttértünk az otthoni oktatásra, ami azt jelentette, hogy naponta jártak hozzám a tanárok, akik nagyon lelkiismeretesen végezték a munkájukat, és mindent megtettek a színvonalas oktatásom érdekében. Ha szükség volt rá, egy tanóra nem csak 45 percig tartott. Azt hiszem, úgy nyolcadik osztályos lehettem, amikor felmerült bennem a kérdés: „Hogyan tovább?” Gyermekkori álmaim a fizikai állapotom miatt nem voltak relevánsak, így valami olyan szakma után kellett néznem, amelyet otthonról is tudok végezni. Aztán – most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül történt – az akkori angol- és magyarnyelv-tanáraim – Mojszejenko Marianna és Pápai Csurmán Ilona – felfedezték fordítói képességemet, s ekkor döntöttem ügy, hogy a nyelvészeti szakterületet választom.

Így 2013-ban egyidejűleg felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológia Tanszéke ukrán és magyar szakának nappali és levező tagozatára. Már itt is értem el sikereket. Bárány Erzsébet tanárnővel közösen szerkesztettük a határozószók ukrán–magyar szótárát, melyet ösztöndíjjal jutalmaztak. A főiskola vezetősége minden tőlük telhető körülményt biztosított számomra ahhoz, hogy megszerezzem felsőfokú végzettségem, így 2017-ben átvehettem a nyelvészi (tanári) diplomámat.

A fordítást már főiskolás tanulmányaim első évében elkezdhettem. Az első munkahelyem a Pro Cultura Subcarpatica civil szervezet Kárpatalja.ma hírportálja volt. Később munkaajánlat érkezett a Beregszász hetilaptól, ahol először a magyar nyelvű cikkek ukrán nyelvre való fordítása volt a feladatom, majd a fordítás mellett a szerkesztői munkakört is betölthettem.

A nyomtatott média megszűnésével új munka után kellett néznem. Feltöltöttem az önéletrajzomat az ukrajnai munkakereső honlapokra, és így lassan, fokozatosan kialakult az ügyfélköröm. Különböző vállalkozásoknak és egy nemzetközi IT-cégnek nyújtok fordítói, szerkesztői szolgáltatásokat. Ezenkívül külső munkatársa vagyok a KISZÓ.net hírportálnak, valamint a Beregszászi Városi Tanács Művelődési és Oktatási Főosztálya munkájában is közreműködök.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál, és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal, hogyan látod ezt?

– Fontos megemlítenem, hogy vegyes nemzetiségű családban nevelkedtem, édesapám ukrán, édesanyám magyar nemzetiségű. Gyermekkorban soha sem hallottam, hogy fennállt volna a kérdés: „Menni vagy maradni?” Szüleim a szülőföldem iránti szeretetre neveltek, és arra, hogy mindenekelőtt itthon kell boldogulni. Ennek fényében született meg a döntés, hogy ukrán tannyelvű iskolába járattak. Jómagamat is hazafinak, sőt mi több, otthonszeretőnek tartom: bárhol is lennék, a szívem mindig hazahúzna, hiszen minden itt van, ami számomra fontos.

A fiatalok kivándorlása – gondolom, nemcsak nekem, de az egész társadalom számára – fájó téma. Véleményem szerint a fiataloknak itthon kellene maradniuk, hiszen nagy hiány van a munkaerőpiacon és a magasan szakképzett szakemberek terén. Ám a kivándoroltak többsége a jobb élet reményében hagyja el a szülőföldjét, otthonát. Ez is a nevelés, az igények és a hozzáállás kérdése. Szerintem Ukrajnában is meg lehet keresni a kenyérrevalót, mi több, még a hozzávalót is. Ha a magyarságot nézzük, akkor itt a fő ok az ukrán nyelvismeret hiánya, de más megyékben is magas kivándorlási rátát tapasztalhatunk.

– Írj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezdd a legfontosabbal!

– Nehéz kérdés elé állítottál. Soha sem gondolkoztam el ezen, szerintem a környezetem jobban tudná erre a kérdésre a választ. De belegondolva, úgy vélem, hogy nagyon jószívű vagyok. Mozgáskorlátozottságom ellenére is nagyon szeretek segíteni másokon, nem tudok „nem-et” mondani, amikor segítségéért fordulnak hozzám, ugyanakkor nagyon makacsnak és egyben naivnak is tartom magam.

– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?

– Mint már említettem, vegyes nemzetiségű családban nevelkedtem, mindkét nemzet kultúráját és hagyományait ismerem és tiszteletben tartom. A mozgáskorlátozottságomból adódó akadályokon kívül ugyanolyan problémák elé nézek, mint ukrán honfitársaim általában, valamint a jelenlegi háborús helyzet függvényében, mint mások. Magyar gyökereim miatt engem soha nem ért semmilyen atrocitás, szabadon gyakorolom a vállasom, hű maradtam a hagyományokhoz, korlátok nélkül beszélem a magyar nyelvet, ami az anyanyelvem is egyben, és én így, ebben a formában folytatom a tevékenységem.

– Mit gondolsz, mi, kárpátaljaiak, hogyan éljük meg az életünket a szülőföldünkön vagy a „nagyvilágban” az adott körülmények függvényében?

– A kárpátaljai emberek kiváló alkalmazkodó képességgel rendelkeznek, hiszen a történelem során vidékünk különböző országok és hatalmak részét képezte. De mondhatnám úgy is, hogy hánykolódott a hatalmak között. Ám ennek ellenére Kárpátalján mindig is egy fokkal jobbak voltak az életkörülmények, mint például egy belső-ukrajnai régióban, mindezt az államhatárok közelsége tette és teszi lehetővé. Hogy ki hogyan él, hogyan boldogul szülőföldjén vagy külföldön, azt embere válogatja, és az igényektől függ. Aki jól tud alkalmazkodni az adott közegben, pozitívan gondolkodik, kitartó a vágyai és a tervei megvalósítása tekintetében, az feltalálja magát bárhol. Azoknak az embereknek pedig, akik élhetetlenségük és sikertelenségük miatt másokat vagy az éppen kialakult helyzetet okolják, mindig bűnbakot keresve, azoknak sehol a nagyvilágban nem lesz jobb életük.

A mai háborús helyzetben – a nyugati megyékhez hasonlóan – Kárpátalja egy hátországnak tekinthető. Vidékünkre nagyon sok menekült érkezett, akik az itt maradt családoknál találtak menedéket és némi nyugalmat. Áttelepülésük után – megismerve az itteni lakosságot – túlnyomó részük el van ragadtatva az itteniek segítőkészségétől és jószívűségétől. Természetesen a helyi lakosok között is van egy olyan réteg, aki visszaél a helyzettel. A pénzhajhászás végett magas lakbért kérnek a majdnem semmi nélkül maradt, otthonukat elhagyni kényszerült, ártatlan emberektől. Sajnos olyanok is akadnak közöttünk, akik egyedi nézeteik miatt be sem fogadnak egyetlen menekültet sem, ki sem adják házaikat, még akkor sem, ha már azok évek óta lakatlanul állnak.

Véleményem szerint akkor és olyan megítéléssel kell segítenünk másokon, legyen az bárminemű segítségnyújtás, hogy beleképzeljük magunkat a segítségre szoruló helyzetébe.

– A munkádban eltelt idő során milyen tapasztalatokra tettél szert? Mik jellemzik leginkább a foglalkozásodat?

– Mivel széles az ügyfélköröm, és minden ember másként vélekedik, be kellett ismernem, hogy az ügyfélnek van igaza még akkor is, ha nincs. Eleinte nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, de ma már nyugodtabban kezelem az esetleges konfliktusos helyzeteket. Míg eleinte több idő kellett egy projekt megvalósításához, ma már rutinosan végzem a munkámat, egyre több témakörben vagyok járatos.

Mint már említettem, zömében fordítok, jogi, pénzügyi és orvosi okiratokat, így járatosnak kell lennem ezekben a témákban. Folyamatosan fejlesztem a szakszavak kincstárát, az okmányok aktuális szerkesztési szabályainak ismeretét, és úgymond tegező viszonyba kerültem a szövegszerkesztő programokkal, mivel a lefordított szövegnek ugyanúgy kell kinéznie, mint az eredeti okiratnak. Fontos szempont számomra a határ­idő betartása. Minden bonyolultabb munkát elvállalok, hisz ezt egy újabb kihívásként élem meg, amelynek megoldása sikerélményben részesít és bizonyítja, hogy nem vagyok kevesebb egy egészséges embereknél. Aztán, ami még ezt is felülmúlja, az elégedett, visszatérő ügyfél, aki újabb megbízásokkal fordul hozzám.

– Ezekben az időkben, hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?

– A háború rányomja a bélyegét a kivándorlási folyamatra is. Normál életkörülmények között az lenne az itthon maradás titka, ha a fiatalok nyitottabbak lennének az ukrán nyelv elsajátítása felé, és nem kényszermunkaként tekintenének rá, hisz valljuk be őszintén, hogyha a világ bármely részére költöznénk, érvényesülésünk, valamint az állampolgárság megszerzésének fő követelménye az adott állam hivatalos nyelvének ismerete. Most itt nem arra gondolok, hogy irodalmi műveket írjanak vagy olvassanak ukrán nyelven. Itt csak egy alapszintű nyelvtudásra lenne szükség, mert sok olyan embert ismerek a környezetemben, aki olvasni sem tud, mi több, még a nevét sem tudja leírni ukránul. Bár ebben a kényes kérdésben az ukrán vezetés is hibáztatható, hisz nem biztosították a megfelelő feltételeket a kisebbségek számára a nyelv elsajátításához szükséges és adekvát oktatási programmal. Itt többek között az ehhez megfelelő tankönyvek kidolgozására gondolok. Az ukrán nyelvismeret hiánya az egyik fő oka annak, hogy a fiatalok nem tudnak érvényesülni és elhelyezkedni idehaza. Véleményem szerint attól, hogy valaki ismeri az államnyelvet, nem veszíti el a nemzetiségi hovatartozását, sőt gazdagíthatja tudását. Ugyanúgy ápolhatja és továbbadhatja nemzeti hagyományait, gyakorolhatja vallását, stb. IV. Károly, az utolsó magyar király szavait idézve: „Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.” Jómagam ezzel teljesen egyetértek. Mert, ha csak magamból indulok ki, négy nyelvet beszélek, és elért sikereimet – többek között – ennek is köszönhetem.

– Kérlek, idézd fel eddigi legjelentősebb teljesítményedet az életben, bármely téren.

– Bizonyára a legjelentősebbek közé sorolnám azt, hogy nem adtam fel. Nem hagyatkoztam arra, hogy majd engem az állam eltart. Rengeteg erőfeszítésembe és fájdalmas pillanatokba került, hogy megtanultam adaptálódni a mozgáskorlátozottságomhoz, képes vagyok járókeret segítségével kiszolgálni magam. Volt bátorságom nekivágni a munkának és családfenntartóvá válni, hiszen a halál korán elvette tőlem szeretett és mélyen tisztelt édesapámat. De amit elértem, az nem valósulhatott volna meg szeretett édesanyám nélkül, aki mindent feláldozva talpra állított, fizikailag és lelkileg támogatott, és olyan hátteret biztosított, amely nem hagyta, hogy egy percig is bizonytalannak érezzem magam. És itt szeretném megemlíteni, hogy nagyon sok olyan embert vezérelt utamba Isten, akik valamilyen módon segítségünkre voltak. Azt vallom, hogy életünkben minden okkal történik, nincsenek véletlen találkozások és történések, azok mindig hordoznak valamilyen nekünk szóló üzenetet.

– Számodra mit/kit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?

– Keresztény családban nevelkedtem. Református vagyok. Hiszek Istenben, az Úr Jézus Krisztus tanításaiban, és azok szerint próbálok élni. Bevallom őszintén, hogy nem vagyok egy templomjáró típus, itthon imádkozom és dicsérem az Urat. Annak megítélését, hogy milyen keresztény vagyok, a Mindenható Istenre bízom, hisz mindannyiunk sorsa az Ő kezében van.

– A fiatalok mit tudnak tenni a béke elősegítése érdekében?

– Szerintem ma minden korosztály a békére vágyik. Ebből következően elsősorban összetartásra van a legnagyobb szükség. Mellőzni kellene a nemzetiségi megkülönböztetést, és egységes nemzetként kellene törekedni a békére. Felhagyni a rosszindulattal, irigységgel, tiszteletlenséggel. Törekedni kell a nemzetek közötti békés együttélés megtartására, ahogyan ezt évtizedek óta tettük. Hisz mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Elsősorban ezt várom: béke, béke és béke! A háború kitörése előtt számtalan terv és gondolat született meg a fejemben a jövőt illetően. Ám most kicsit félretettem azokat, sajnos úgy érzem, csak a jelennek fogok élni. Pozitív gondolkodásom ellenére aggaszt a kilátástalan helyzet engem is. De mégsem adom fel, hisz mindennél jobban hiszem, hogy győz az igazság, véget ér a szörnyű háború, új és jobb életnek nézhetünk elébe, és teljesül minden, amit elterveztem.

A békéhez vezető kanyargós úton – bármilyen hosszú is legyen – érdemes végigmenni.

Dankai Péter