A Fekete-tenger fenekén pihenő Ungvár hajó története

Elvesztett Ungvár

2023. május 1., 11:50 , 1156. szám

Ez a történet nem Ungváron játszódik, de mégis kapcsolatban van a várossal, mert az Ungvár nevű hajóról lesz szó, amelynek maradványai ma is a Fekete-tenger fenekén, Csornomorszk közelében hevernek. Erdélyi Bélának a hajó ebédlőjét egykor díszítő, városi látképet ábrázoló festményének egy része is ott lehet az iszapban. A hajón szolgáló 12 tengerész, valamint 28 német és román katona holtteste is eltűnt. Hogy mi történt az Ungvár hajóval, és hogyan lehet megnézni manapság, a továbbiakban elolvashatják.

Az Ungvár hajóról sokat írtak, annak idején nagy visszhangot váltott ki a teherhajó tragédiája, hiszen ez lett az első elvesztett magyar hajó a második világháborúban. Nem hadihajónak épült, és hosszú évekig biztonságosan szállíthatta volna az árut a Dunán. A sors azonban nagyon rövid életet adott a hajónak: mindössze 10 hónap telt el a vízre bocsátásától a vesztéig.

Minden nagyon szépen kezdődött. 1941. február 27-én, csütörtök délután számos előkelő vendég érkezett a budapesti Népszigetre, ahol a Ganz hajóépítő vállalat működött. Vízre kellett bocsátani az Ungvár nevű új hajót, melynek építése 5 hónapig tartott. Hossza 71 méter, szélessége 10 méter, teherbírása 1 200 tonna volt, két, egyenként 400 lóerős dízelmotor hajtotta. A fedélzeten 4 hatalmas raktár, kényelmes kajütök, fürdőszoba, szalon, villanyárammal működő konyha, vendégkajüt stb. volt. Összességében az Ungvár volt az ötödik magyar, tengeri hajózásra alkalmas hajó, amelyre az ország nagyon büszke volt, mert kizárólag magyar alapanyagokból készült, és magyar gyártású eszközökkel szerelték fel. A vízre bocsátást megszentelés is kísérte, ami az akkori hagyomány szerint a „keresztanya” részvételét is jelentette az eljárásban. Szerepét Kárpátalja (akkoriban a Magyar Királyság része volt) kormányzói biztosának, Kozma Miklósnak a felesége töltötte be.

Az ünnepségre Pelcsárszky Imre, Ungvár akkori polgármestere is elment. Valószínűleg ekkor ajándékozta meg a hajó legénységét Erdélyi Béla nagy méretű vásznával, amely később az ebédlő falára került.

Az Ungvár 1941 áprilisában indult első útjára, de nem sokáig szállított rakományt. A hajót már 1941 nyarán harci feladatokra kezdték felkészíteni: szürkére festették, légvédelmi gépágyúkat szereltek fel, megerősítették a burkolatát, stb. Az Ungvár háborús részvételét magyar források szerint az magyarázza, hogy tulajdonosa – a Magyar Királyi Folyami- és Tengerhajózási Rt. – bérbe adta a német flottának.

Az Ungvár első tengeri útja egyben az utolsó lett. November elején a legénység azt a feladatot kapta, hogy a romániai Brăila város kikötőjében rakodjanak be lőszert (állítólag körülbelül 916 tonna légibombát) és üzemanyagot a fedélzetre. Finkei Sándor (egyike volt a legénység azon hét tagjának, akik életben maradtak), a hajó akkori első tisztjének visszaemlékezése szerint az Ungvár tragédiája című cikkben (Az Ungvár tragédiája, Martha József, Hidrológiai Tájékoztató, 2011) a kikötőben német és román katonák, gyalogosok szálltak fel a hajóra, akiknek többsége még úszni sem tudott. A csapat épp ezért gondoskodott további biztonsági intézkedésekről és mentőtutajokról.

A hajó a Dunán keresztül jutott el a romániai Tulcea kikötőjébe, és onnan egy másik magyar Tisza hajó kíséretében november 8-án este a Sulina-csatornán kihajózott a Fekete-tengerre. Reggel még néhány magas rangú katona szállt fel (más források szerint egyikük a német dunai flottilla parancsnoka, Friedrich Petzel volt), így 1941. november 9-én megközelítőleg 44-en tartózkodtak az Ungvár hajón. A rakományt Mikolajivba kellett volna szállítani, de óvatosan kellett haladni, elkerülve számos aknamezőt. Finkei Sándor megemlítette, hogy a hajókaraván mozgásának biztosítására aknamentes folyosót kellett volna kialakítani, de az időjárás romlani kezdett, és az erős oldalszél kimozdíthatta a hajókat a folyosóról. Leírta, hogy az Ungvár előtt négy aknaszedő haladt, majd az Ungvár következett, amelyet mindkét oldalról két-két román torpedónaszád védett (más forrásokból ismert, hogy román Viforul, ill. Vijelia), mintegy 300 méter távolságban a Tisza hajó haladt, felettük két kísérőrepülő is körözött.

Nem tudni, hogy valóban volt-e aknamentesített folyosó, vagy sem. A helyzet az, hogy az akkori Illicsivszk partjainál (a magyar források nagyon különböző módon közvetítik ezt a számukra bonyolult nevet, de a jelenlegi Csornomorszk városáról van szó) a konvoj egy álcázott víz alatti úszóaknákkal teleszórt területre bukkant. A hajók lassítottak, az aknakeresők megpróbálták hatástalanítani az előttük lévő első két aknát. Ekkor az Ungvár egy másik észrevétlen aknára futott az orrával. Robbanás hallatszott, a hajótest deformálódott, a falak megrepedtek, és a hajó lassan süllyedni kezdett. Finkei Sándor felidézte, hogy abban a pillanatban a felső fedélzeten állt, és azonnal parancsot kapott Milassin Lajos kapitánytól, hogy engedje le a mentőcsónakot, vigye a legénységet a Tiszához, és térjen vissza a katonákért, akik nem tudtak úszni és kezelni a mentőtutajokat. A tiszt megtöltötte a mentőcsónakot legénységgel, valamint katonákkal, és a Tisza hajó felé vette az irányt. De nem tudott messzire jutni, amikor egy második robbanás hallatszott – sokkal erősebb, mint az első. Valószínűleg süllyedés közben a hajó egy másik, mélyebben lévő aknának ütközött, amelynek detonációja felrobbantotta a fedélzeten lévő lőszert. A robbanás olyan erős volt, hogy mindkét torpedónaszádot és az összes mentőcsónakot elsüllyesztette. Finkei Sándor rendőrtiszt a csodával határos módon életben maradt, mert jól úszott, és a víz alatt ledobta az őt a fenékre húzó ruháit. Miután felúszott, megvárta a Tisza mentőcsónakját, amely megtalálta az Ungvár legénységének összesen hét sebesült, de életben lévő túlélőjét. A hajón tartózkodó összes katona meghalt (összesen 28 német és román katonát, 5 tisztet és a német dunai flottilla parancsnokát, Friedrich Petzelt említik a források, de nem tudni, hogy a torpedónaszádok legénysége is benne volt-e ebben a statisztikában).

Érdekesség, hogy az Ungvár vízre bocsátásával oly széles körben foglalkozó ungvári lapok, amelyek bizonyos mértékig sajátjuknak tartották a hajót, nagyon röviden írtak a megsemmisüléséről, egyes lapok pedig egyáltalán nem említették. Ezzel együtt nem állíthatjuk, hogy elhallgatták volna a magyarországi tragédiát. A vezető sajtó november 19–20-án írt erről az esetről a Dunai Hajózás hivatalos közleménye után. Ezzel egy időben nyilvánosságra hozták az elhunyt legénység tagjainak nevét, a templomokban gyászmiséket tartottak, és hamarosan kiderült, hogy emlékművet szeretnének állítani a hajónak és a halottaknak.

Ennek ünnepélyes avatására 1942 májusában került sor a budapesti Csepeli kikötőben. Az emlékmű egy talapzaton álló horgony és egy márvány emléktábla volt, amelyre a hajó legénysége 12 elhunyt tagjának nevét vésték. Egyes lapok azt írták, hogy a talapzaton az Ungvár horgonya volt, de ez aligha volt lehetséges, mert a második világháború tetőpontján senki sem foglalkozott azzal, hogy egy aknamező közepén elsüllyedt hajó horgonyát emeljék ki a Fekete-tenger fenekéről. Az emlékmű megnyitójára elutazott Ungvár akkori polgármestere, Megay László. A helyi sajtó arról írt, hogy az ünnepségek idején az emlékmű dekorációjában az egyik központi helyet a város nagycímere kapta. Egy évvel később újabb emléktáblát avattak a talapzaton – azoknak a tengerészeknek a nevével, akik meghaltak abban a szörnyű tűzben, amikor egy torpedó eltalálta a Kolozsvár hajót. Az emlékmű már nem található meg, 1948-ban lebontották, mert azon a helyen állt, amelyen keresztül vasútvonalat terveztek építeni.

De láthatjuk az Ungvár hajót vagy inkább azt, ami megmaradt belőle. Az Ukrán Tengerészeti Expedíciók Központja civil szervezet alapítójával, Vladlen Tobak odesszai búvárral beszélgettünk, aki 2007-ben kollégáival történelmi felderítő expedícióban vett részt, modern szonáreszközökkel az Ungvár, a Viforul és a Vijelia hajók elsüllyedésének helyén. Vladlen Tobak elmondta, hogy ez a helyszín már régóta ismert volt, hiszen az eset a második világháború idején nagy visszhangot kapott. Kiderült, hogy az Ungvár a parttól mindössze másfél mérföldre süllyedt el. A vízmélység ezen a helyen eléri a kb. 16-17 métert. Egy 160 méter átmérőjű mély tölcsér tanúskodik a robbanás hatalmas erejéről.

A szélein szétszóródnak a hajótest fémtöredékei, az illuminátorok – ez minden, ami az Ungvárból megmaradt. A kísérő torpedónaszádok jobb állapotban vannak, azokat a robbanás különböző irányokba dobta úgy, hogy a roncsok 400 méteres területen szóródtak szét. Az aknák egyébként még mindig ott vannak, az egyik érintőszarvas ma is a tengerfenéken hever. Mindez arra utal, hogy az Ungvár a kísérőhajókkal együtt sűrű aknamezőbe futott, és valószínűleg esélye sem volt sértetlenül kijutni onnan.

A mostani nagyszabású háború előtt mindennaposak voltak a víz alatti kirándulások az Ungvárhoz és más elsüllyedt hajókhoz. Vladlen Tobak megígérte, hogy a győzelem után újraindítja azokat, bár ő maga mindenekelőtt az elsüllyedt Moszkva cirkálóhoz szeretne víz alatti kirándulást tenni. Aki szeretne részt venni, készüljön fel.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória