Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai
Boldogulás szülőföldön (30. rész)
Az objektív látásmód és gondolkodás minden ember életében nagy erény. Ha ehhez társul még az élő Istenbe vetett hit, józan ész és az igazságra való törekvés, illetve céltudatos életmód, valamint a határaink, kötelességeink tisztán látása, akkor talán már lehet a Szentlélekre gyanakodni, hogy ő munkálkodik és az emberrel van. Cikksorozatunk e heti részének interjúalanya is hasonlóan látja az élet ezen nagy kérdéseit, dolgait. Szabó Katával készült interjúnkat olvashatják.
– Mesélj kicsit magadról!
– Beregújfaluban születtem 1999-ben. Vér szerint ruszin, magyar, grúz és zsidó vagyok. Ha megkérdezik, minek tartom magamat, akkor azt mondom, hogy magyarnak és ruszinnak, nyelvemben viszont magyarnak. Vallásom református, de nem vallásosnak tartom magamat, hanem hívőnek.
A tanulmányaimat a helyi általános iskolában kezdtem 2006-ban, majd 2015-ben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetében (ma: Szakgimnázium) folytattam szociálpedagógia szakon. Ezután a Rákóczi-főiskola magyar, valamint a Debreceni Egyetem beregszászi kihelyezett tagozata szociálpedagógia szakának lettem hallgatója. Mindkét helyen BA oklevelet szereztem, jelenleg pedig MA-képzés hallgatója vagyok magyar nyelvből és irodalomból Beregszászban.
A főiskolai tanulmányaim ideje alatt dolgozni kezdtem. 2018-ban a Kárpátalja.ma hírportálnál helyezkedtem el újságíróként, majd idővel szerkesztő is lettem. Furcsa belegondolnom, hogy már 5 éve vagyok a Kárpátalja.ma csapatának a tagja. Egy ideig a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában (ma: Opre Roma Gimnázium) szervezőpedagógusként dolgoztam. A tanítás a szívemhez nőtt, 2021-től a Szent Louis és Zelie Martin Központban tanítok, tavaly decembertől pedig a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatnál egy mozgó játszóházi programban veszek részt, ahol kamatoztatom a szociálpedagógusi ismereteimet.
A munka és tanulás mellett szépírással is foglalkozom. 2020-ban jelentkeztem a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémiájára, azóta próza tagozaton gyarapítom az ismereteimet. Tagja vagyok a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, tavaly a társaság titkárává választottak.
Mozgalmas életem van, nem panaszkodhatom.
– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál, és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal, hogyan látod ezt?
– Mások nevében, így a kárpátaljai fiatalság nevében nem tudok nyilatkozni. Én azért maradtam itthon, mert itt van dolgom, és itt érzem jól magamat. Nem tudom elképzelni az életemet más országban, más kultúrában. Úgy látom, Kárpátalján vagyok hasznos.
Amikor megszereztem a főiskolán a BA-s magyartanári diplomámat, egy esküt tettünk a templomban az oklevélátadón, hogy a hazánk szolgálatába állítjuk tudásunkat. Nem szokásom összevissza esküdözni, főleg nem Isten előtt, így mondhatom, hogy az esküm is ide köt.
– Mondj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezdd a legfontosabbal!
– Isten gyermeke. Kárpátaljai. Nő.
– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?
– Beregújfalu a magyar nyelvterület egyik határa. Egyfajta végvári funkciót látunk el, ami a magyarságot illeti. Szeretem a falumat, csendes környéken van, meseszép tájjal körülvéve. Jó szomszédaim vannak, minden értelemben.
– Mit gondolsz, mi, kárpátaljaiak hogyan élünk a szülőföldünkön vagy a nagyvilágban az adott körülmények függvényében?
– Mindenkinek más élettörténete van. Nem kell, és nem is lehet tipizálni. Egyetlen közös pont csupán az, hogy bárhol is fogunk élni, mindig kisebbségben leszünk. De azt mondják, kicsi a bors, mégis erős.
– A munkádban eltelt idő során milyen tapasztalatokra tettél szert? Mik jellemzik leginkább a foglalkozásodat?
– Első munkahelyemen (ami nem az iskola volt, hanem Beregszászban a Newco gyár, még 2016 nyarán) megtanultam csapatban dolgozni. Ezt azóta is tudom hasznosítani. Szerintem türelmesebb és empatikusabb lettem, és sokkal objektívebb lett a látásmódom. Ezekben a dolgokban bőven van még hová fejlődnöm.
– Napjainkban hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?
– Nem értek egyet azzal, hogy itthon kell tartani az embereket. Van, akit máshová szólít az életútja, ezt mindenkinek magának kell tudnia. Én tudom, hogy bár nem könnyű itthon, de csak itt tudok kiteljesedni.
Az új ötletek mindig jól jönnek, szerintem minden újítási szándékot legalább fontolóra kellene venni. Kell az új látószög. Ha nem lettek volna új ötletek, még mindig a barlangban ülnénk.
A boldogulás kulcsa szintén egyéni. Van, aki sehogy se tud itthon boldogulni, de külföldön sikerül neki, vagy fordítva.
– Kérlek, idézd fel eddigi legjelentősebb teljesítményedet az életben, bármely téren.
– A legjelentősebb teljesítmény az életemben az, hogy nem tekeredett még egyet a köldökzsinór a nyakamon. Ha akkor plusz egy fordulatot teszek, nemigen beszélgetnénk most. Viccet félretéve: a diplomáimra és a munkahelyeimre még mindig „furcsán” nézek, hogy sikerült összehoznom. A tudást nem vehetik el tőlünk, ezt sokat mondogatták a szüleim. Az idő előrehaladtával egyre inkább érzem, hogy mennyire nagy igazság ez.
– Mit jelent az önismeret számodra?
– Tisztában lenni a képességeimmel, de tudni, hol vannak a korlátaim. Van egy teljes élet rá, hogy kitapasztaljam mindkettőt.
– Számodra kit/mit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?
– A nagy többség nevében nyilatkozzék a nagy többség. Azt, hogy nekem ki Isten, el tudom mondani. Egy végtelen dolgot nehéz megfogni, ez a helyzet Istennel is. A Teremtő fogta a végtelent, és elhelyezett benne egy véges időszakra ide. De nem hagyott egyedül, mert hiszem, hogy Krisztust, majd a Szentlelket értem is küldte.
– Te milyen narratívát adnál vagy képzelsz el ahhoz, amely által a kárpátaljai magyarság továbbra is itthon maradhat, boldogulhat, fejlődhet?
– Fiatalnak és tudatlannak érzem magamat ahhoz, hogy erre „megmondjam a frankót”. Remélem, néhány évtized múlva tudok erre válaszolni. Egyelőre kísérletezek, hogy egyénileg hogyan tudom megoldani az itthon maradást. Vannak napok, amikor szívem szerint reggeltől estig magzatpózban zokognék, mert annyira félek, hogy mi lesz, ha rosszabbodik a helyzet az országban. De igyekszem lehetőségként tekinteni minden új napra.
Azt viszont már látom, mi az, ami biztos nem segít. A széthúzás, egymás gyalázása, a káröröm és az irigység határtalan károkat tud okozni, és már csak azért érdemes ezeket kerülni, mert ennyi erővel jót is lehet tenni.
– Melyek azok az értékek, amelyek leginkább jellemzik a kárpátaljai lakosságot? A kárpátaljai emberek miben különböznek másoktól? Egyáltalán különböznek-e?
– A túlélés és a hit biztos, hogy közte van.
Csodálatosnak tartom azt, hogy ezen a pici területen annyi kultúra tudott találkozni, élni és vegyülni. És azt is, hogy annyi nehézség ellenére még mindig élünk itt. Nagyon szerethet minket az Isten.
– Mit jelent igényesnek lenni. Mi, kárpátaljaiak igényesek vagyunk? Mit jelent az egyéniség és egyediség?
– Ez ügyben csak egy latin bölcsességet tudok idézni: „De gustibus non est disputandum.” 23 évesen ezekre a kérdésekre meredek lenne mást választ adnom. Talán 10-15 év múlva vissza kellene erre térnünk.
– A kialakult körülmények tekintetében mi az, amivel a legtöbbet tudunk tenni a környezetünkért, embertársainkért, önmagunkért?
– Ora et labora, ahogy a bencések mondták. Zseniálisabbat és találóbbat ennél azóta sem találtak ki, szerintem. Esetleg annyit tennék hozzá, hogy csak azt tegye mindenki mással szóban, tettben, gondolatban, amit magával is tenne.
– Reménnyel tekinthetünk-e mi, kárpátaljaiak a jövőbe?
– Remélni kell. Az egy másik kérdés, hogy amikor az ember feje felett csak fekete fellegek gyűlnek, mer-e hinni abban, hogy van ott valahol Nap is a felhők felett. Na, meg győzze kivárni!
– Mit osztanál meg leginkább magadból?
– A gondolataimat. Ehhez jó terep az újságírás, a tanítás és a szépírás.
– Mit ajánlanál más fiataloknak? Milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el az itthon boldogulás reményében? Mit tegyenek és mit ne?
– Kérdezzék meg a környezetüket, szüleiket vagy nevelőjüket, barátaikat, tanáraikat. Jó több oldalról megnézni a dolgokat. A végső döntést viszont egyénileg hozzák meg. És azt mondom, imádkozni sem árt, kérni azt, hogy Isten mutassa meg azt az utat, ami a legmegfelelőbb. Végtelen tapasztalata van, érdemes rá hallgatni.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– A háború kitörése óta megtanultam, hogy a terveket rugalmasan kell kezelni, és ha valami mégsem úgy sül el, ahogy szeretném, nem kell apátiába esni. (Bevallom, utóbbin azért még van mit csiszolnom.)
Nagy vonalakban tudom, mit akarok. Szeptembertől mentálhigiénés segítő szakirányban tanulok tovább a Károli Gáspár Református Egyetem beregszászi kihelyezett képzésén. Ha véget ér a háború, megpróbálkozom a PhD-val. Addig teszem itthon a dolgomat.
Dankai Péter