A vidékünkön vívott egyik legjelentősebb ütközet volt

A tiszabecsi csata

A történelmi Magyarország megannyi földdarabjához hasonlóan, vidékünkön is több ütközetet vívtak eleink a hazánkra támadó ellenséges hadak vagy a minket megszálló, elnyomó hatalmak csapatai ellen. Az egyik legnagyobb horderejű összecsapás pedig a 320 évvel ezelőtt megvívott tiszabecsi ütközet volt (a ma a tiszaújlaki határ részét képező csatatér akkoriban a tiszabecsi határhoz tartozott), mely lehetővé tette a Rákóczi-szabadságharc kibontakozását.

Miután a Habsburgok a törököt Magyarországról kiűző, 1699-ben lezárult háború során saját maguk számára szabadították fel a hódoltsági területeket, illetve a török hűbéres Erdélyi Fejedelemséget, meghódított tartományként tekintettek hazánkra, semmibe vették a magyar törvényeket, és megkezdték jó alapos kiszipolyozásunkat. 1700–1701 folyamán az idegen elnyomás ellenében bontakozott ki a II. Rákóczi Ferenc munkácsi herceg által vezetett főúri, nemesi összeesküvés, ám lelepleződött, a leendő Nagyságos Fejedelmet a bécsújhelyi börtönbe hurcolták, s 1701 novemberében a vérpad árnyékából szökött meg, majd menekült ki Lengyelországba. Az összeesküvés második számú vezetőjének, Bercsényi Miklósnak már korábban, a letartóztatása előtt sikerült ugyanoda menekülnie, s a két, egymással szoros barátságban álló főúr ott folytatta a tervezett szabadságharc megszervezését. Közben Magyarországon is egyre nőtt a feszültség, az északkeleti országrész erdeiben, hegyeiben bujdosó kurucok alig várták, hogy harcot indítsanak a császáriak ellen, már csak egy szikra hiányzott az általános felkelés kirobbanásához, s 1703 májusában ez a szikra is kipattant a brezáni pátens (kiáltvány) képében.

Rákóczi és Bercsényi egy baráti lengyel főúr, Sieniawski brezáni várában tartózkodott, itt kereste fel őket március közepén a bujdosók első küldöttsége, majd május elején a második is, mely utóbbin már a kurucok szervezkedésének egyik legfőbb vezetője, Esze Tamás is találkozott a két száműzöttel, s Rákóczi velük juttatta el Magyarországra a brezáni pátenst, melyben az egész nemzetet fegyverbe szólította a jogtipró és hazánkat agyonadóztató Habsburg-hatalom ellen. Emellett zászlókat is adott Esze Tamásnak és társainak, de meghagyta nekik, hogy csak akkor bontsák ki azokat, ha már sikerül zsoldjába fogadnia egy kisebb sereget, és jelt ad a szabadságharc kirobbantására. A kurucok azonban nem bírtak várni, mivel a tiszaháti települések népétől már a következő évi adót követelte a császári kormányzat, miközben még az az évit sem bírták kinyögni, az emiatti elkeseredés pedig túllépett minden határt. Esze Tamás és kurucai ezért május végén Tarpán, Mezőváriban, valamint Beregszászban kibontották Rákóczi zászlait, ami fellelkesítette a népet, Északkelet-Magyarországon itt is, ott is kisebb összecsapások törtek ki, az Esze Tamás és Kis Albert által vezetett felkelő sereg pedig június elején a Borzsa völgyében megindult a lengyel határ felé, hogy találkozzon Rákóczival. A herceg még nem érkezett csapatokat felfogadni, de tudta, hogy a nép lelkesedése nem tarthat sokáig, s ha az első láng kilobban, a második már sohasem lesz olyan erős. Ezért szolgáival és néhány lengyel katonával útra kelt Verecke felé, míg Bercsényi Lengyelországban maradt, hogy csapatokat fogadjon fel, majd kövesse őt Magyarországra.

Hazánkban kedvező helyzet alakult ki a szabadságharc kirobbantásához, mivel a Habsburg Birodalom és Franciaország között 1701-ben kitört a megüresedett spanyol trón megszerzéséért vívott spanyol örökösödési háború (melybe mindkettőjük oldalán további hatalmak kapcsolódtak be), így Magyarországról egymás után vonták ki a császári csapatokat, hogy azokat a hadszínterekre vezényeljék, s már szinte csak a várakban maradtak helyőrségek. Károlyi Sándor szatmári főispán is vármegyei hadakkal és a szatmári várból kirendelt német vértesekkel indult a kurucok után, s június 7-én Dolhánál megverte azokat. Ám a felkelőket csak szétugrasztotta, de nem semmisítette meg, így miközben Károlyi diadalmasan hazaindult, a kurucok újból összeverődtek, és június 14-én, a Vereckei-hágó túloldalán találkoztak Rákóczival. A fejedelem erélyes parancsokkal rendbe szedte a kis hadinépet, két nap múlva átkelt a hágón, s megindult Munkács felé. Saját hercegsége földjére érve megannyi ruszin jobbágy is zászlai alá állt, s megnövekedett sereggel ért a Latorca-menti városba. A Felvidékről az itáliai hadszíntér felé tartó Montecuccoli-ezredet azonban Rákóczi megérkezésének a hírére visszarendelték, s június 28-án, Munkácson harc tört ki a kurucok és a császáriak között. A fejedelem kénytelen volt visszavonulni, s a lengyel határnál fekvő Zavadkára húzódott. Itt csatlakozott hozzá – Borbély Balázs és Ocskay László ezereskapitányok vezetésével – egy, a császári seregből megszökött huszárszázad, valamint Bercsényi, négy század lengyel, illetve román gyalogossal és két század lengyel dragonyossal. Megerősödött seregével aztán a fejedelem – Munkácsot megkerülve – július 14-re leereszkedett a Tiszához, a Tiszaújlak és Tiszabecs közötti révhez.

A hajóhíd tiszaújlaki hídfőjénél császári gyalogosok sáncolták el magukat, s bár Rákóczi gyalogsága a kétnapos eső miatt sártengerré vált utakon lemaradt, a fejedelem lovasságával meglepetésszerű támadást indított a németek ellen, és elfoglalta a hídfőt. Ám a túlparton ellenséges erők álltak, az innenső parton pedig megérkezett Kende Mihály szatmári alispán a vármegyei lovascsapataival. A Tisza egyik nagy kanyarulatánál sorakoztak fel, Rákóczi azonban lovasságát újra és újra rohamra vezényelte ellenük, míg csak diadalt nem aratott felettük. Ekkorra már a gyalogsága is megérkezett, ám befutott a hír: a Montecuccoli-ezred Beregszászba ért. A fejedelem megkettőzte az őrséget a révnél, egyúttal felderítőket küldött Beregszász felé, majd leszállt az este. A gondokat szaporítani látszott, hogy egy hadifogoly császári trombitás megszökött, ami miatt félő volt, hogy kiderül: a kuruc seregnek nagyobb a híre, mint az ereje. Éjjel a folyó felől recsegés-ropogás hallatszott, amit nem tudtak mire vélni. Hajnalban viszont a legnagyobb meglepetésre eltűnt a hajóhíd, valamint a túlparton lévő ellenséges tábor. Hamarosan pedig kiderült: a császári trombitás a nép között terjengő híreket hallott arról, hogy mintegy 40 ezres, Rákóczi szolgálatába állt svéd sereg közeledik, hogy bevegye Szatmár várát. A hírek csak kitalációk voltak, a trombitás azonban elhitte, majd továbbadta azokat, a túlparton lévő labancok szintén hitelt adtak a híreknek, tábort és hajóhidat bontottak, majd visszavonultak, akárcsak a Montecuccoli-ezred, mely szintén túlbecsülte a kurucok erejét. Ráadásul a közeli Tisza-menti falvak lakói közül is sokan beálltak a fejedelem zászlai alá, Esze Tamás pedig Vásárosnaménynál sebtében hajóhidat vert, július 18-ára a kuruc sereg átkelt a folyón, s kezdetét vette a diadalmas tiszántúli hadjárat.          

lm