A csendes-óceáni amerikai haderő főparancsnoka

A II. világháború legnagyobb kiterjedésű hadszíntere a Csendes-óceán volt, melynek végtelen térségein japán és amerikai hadiflották csaptak össze, szigetein amerikai–ausztrál és japán szárazföldi csapatok, illetve tengerészgyalogosok vívták élet-halál harcukat. A hadműveletek vezetésében pedig óriási szerepet játszott Douglas MacArthur amerikai tábornok, aki a csendes-óceáni amerikai haderő főparancsnokaként fejezte be a háborút.

A leendő hadvezér 1880. január 26-án, a Little Rock-i támaszponton, Arthur MacArthur tábornok fiaként látta meg a napvilágot, s apja nyomdokaiba lépve, ő is a katonai hivatást választotta. 1903-ban osztályelsőként fejezte be a West Point-i Katonai Akadémiát, s előbb mérnök hadtestben szolgált, majd miután Amerika belépett az I. világháborúba, a Nemzeti Gárda tagjaiból álló Szivárvány Hadosztály vezérkari főnökeként kapcsolódott be a nyugati front küzdelmeibe. 1918 elején három nagy offenzívában is részt vett, hadvezetői érdemei elismeréseként pedig dandártábornokká léptették elő. Németország kapitulációja után, a békeévekben gyorsan emelkedett a ranglétrán, négycsillagos tábornokként az amerikai hadsereg vezérkari főnöke lett, majd 1935-ben azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg az USA gyarmatából békés úton függetlenedő Fülöp-szigetek haderejét. A munkát meg is kezdte, 1941-ben pedig kinevezték a távol-keleti amerikai hadsereg főparancsnokává, s itt érte meg a csendes-óceáni háború kitörését. 1941. december 8-án, egy nappal a Pearl Harbor elleni japán légitámadás után a náci Németországgal szövetséges távol-keleti szigetország hadereje támadást indított a Fülöp-szigetek ellen is. MacArthur amerikai, illetve Fülöp-szigeteki katonáival hősiesen védekezett, január és február folyamán sikerült is visszavernie a támadásokat, ám a japán légi fölény szinte teljesen ellehetetlenítette az utánpótlását, így egyre nehezebbé vált a helyzete. Február 23-án Roosevelt elnök parancsára az érte küldött tenger­alattjárón Ausztráliába hajózott, hogy átvegye a délnyugat-csendes-óceáni szövetséges (amerikai és ausztrál) erők főparancsnoki tisztét. A Fülöp-szigetek ezt követően június elejére elesett, a japánok pedig innen kiindulva tovább folytatták támadó hadműveleteiket Holland Kelet-India (ma: Indonézia), Új-Guinea, valamint a melanéziai szigetek felé.

Új-Guinea északkeleti részén 1942. július végén Gonánál, Bunánál és Sananandánál szálltak partra, hogy átvágva a szigeten, elfoglalják a délkeleti parton fekvő fontos kikötővárost, Port Moresbyt, ám az ausztrálok ellentámadása visszavetette őket, miközben az amerikaiak is megkezdték előrenyomulásukat, novemberben pedig a szövetségesek megindították offenzívájukat a hídfőállások ellen. November–december folyamán felszámolták a gonai hídfőt, s bár Bunánál nehezen bontakozott ki a támadásuk, 1943. január elejére itt is győzelmet arattak. A leghosszabb és legmélyebb sanandai hídfőnél ugyancsak elszánt ellenállást fejtettek ki a japánok, ám november 29-én a szövetségesek átkaroló hadművelettel elvágták ellenfeleik fő erőit a tengerparttól, és bekerítették azokat. A japánok több kísérletet is tettek az áttörésre, ám ezek rendre meghiúsultak, majd a gonai és a bunai csata befejeződése után az ott felszabadult szövetséges erők, valamint a frontra vezényelt friss amerikai egységek is bekapcsolódtak a küzdelembe. Az 1943. január 14-től felerősödő szövetséges támadások a hónap végére felmorzsolták a bekerített japán csapatokat, ezt követően pedig az amerikai–ausztrál erők a tengerparton állást foglalt ellenséges egységek ellen fordultak, melyek védelme összeomlott, s január 22-re Új-Guineán véget értek a harcok.

Időközben az amerikai haditengerészet is súlyos vereségeket mért a japánokra az 1942 júniusában megvívott midway-i csatában, majd az 1942 augusztusa és 1943 februárja között megvívott guadalcanali ütközetben, 1943 folyamán pedig a Csendes-óceán középső részén megindult a szigetcsoportról szigetcsoportra haladó offenzíva Japán ellen. Ugyanezen év decemberében a MacArthur vezette amerikai–ausztrál csapatok is támadásba lendültek, első lépésben az Új-Guineától északkeletre fekvő, stratégiai jelentőségű Új-Britannia sziget ellen. Északnyugati és déli partján a hadihajók zárótüze, valamint a légierő bombatámadásai után több ponton is partra szálltak az amerikai tengerészgyalogosok, s 1944 nyarára elfoglalták a szárazulat nagy részét. Az év novemberében pedig az ausztrál erők körülzárták és semlegesítették a rabauli japán támaszpontot (a bekerített csapatok a háború végén letették a fegyvert), miközben MacArthur megindult a Fülöp-szigetek ellen, hogy elvágja Japánt az általa elfoglalt délkelet-ázsiai brit, francia és holland gyarmatoktól s az ottani, stratégiai fontosságú nyersanyagforrásoktól. Az általa vezetett 6. amerikai hadsereg 1944 októberében a szigetcsoport közepén, Leyte szigetén, a Leyte-öbölben szállt partra, hogy kettévágja a szigeteken állomásozó 14. japán hadsereget. A partra szállást a 7. amerikai flotta támogatta, míg a 3. amerikai flotta a japán haditengerészet várható támadása ellen zárkózott fel. Az ellenséges támadás pedig meg is indult, ám az október 23–26-i Leyte-öböli csatában az amerikaiak döntő vereséget mértek a japánokra. Eközben MacArthur megkezdte előrenyomulását a szigeten, s heves harcok árán december végére el is foglalta azt. Majd 1945. január 9-én partra szállt Luzon szigetén, s két irányból támadva harapófogóba zárta a fővárost, Manilát. Február 5-én vágott bele az ostromba, ám elhúzódó utcai harcokra kényszerült, így csak március 3-án fojtotta el a védelem utolsó tűzfészkét. Az egész szigetcsoportot pedig július 5-re szabadították fel a japán megszállás alól. (Megjegyzendő: az amerikaiakat az évek óta harcoló Fülöp-szigeteki gerillák is támogatták a közös ellenség ellen.) Időközben MacArthurt az egész csendes-óceáni amerikai haderő főparancsnokává nevezték ki, s ebbeli tisztségében ő fogadta a japán kapitulációt 1945. szeptember 2-án, mely aktussal véget ért a II. világháború.

A kapituláció után MacArthurt nevezték ki a Japánt megszálló erők főparancsnokává. Leszerelte a legyőzött ellenséges hadsereget, megszervezte a japán háborús bűnösök tokiói perét, talpra állította a szigetország gazdaságát, a parasztságnak kedvező földreformot hajtott végre, és nagy szerepet játszott az új, demokratikus alkotmány megszövegezésében. Ám mielőtt véget ért volna a megbízatása, egy újabb háború ismét a frontra kényszerítette.

1950 júniusában a szovjetek által felfegyverzett kommunista Észak-Korea támadást indított a Nyugat-barát Dél-Korea ellen. A még gyenge dél-koreai hadsereg és a kisszámú ott állomásozó amerikai haderő a Koreai-félsziget délkeleti csücskébe, a puszani hídfőbe szorult vissza, ám itt végre megvetette a lábát. Az ENSZ közben – teljes joggal – agresszorként elítélte a kommunista államot, és határozatot hozott egy ENSZ-haderő létrehozására, hogy az megállítsa az agressziót, a 90 százalékban amerikaiakból álló hadsereg főparancsnokává pedig MacArhurt nevezték ki. A tábornok szeptember 15-én mélyen a frontvonal mögött, a félsziget nyugati partján, Incshon kikötővárosnál bravúros partra szállást hajtott végre, leküzdte a védők ellenállását, majd benyomult a szárazföld belsejébe, miközben a puszani hídfőből is kitörtek a dél-koreai, amerikai és odavezényelt brit nemzetközösségi csapatok. Szeptember végére MacAr­thur felszabadította a kommunisták által elfoglalt dél-koreai fővárost, Szöult, s ENSZ-felhatalmazással tovább űzte észak felé a megvert kommunista erőket. Október 19-én elfoglalta Phenjant, az észak-koreai fővárost, egy hét múlva pedig már a kínai határnál állt. Az észak-koreai hadsereg az összeomlás határán állt, ám a szovjet fegyverekkel felszerelt kínai „önkéntesek”, valójában a kínai néphadsereg nagy erőkkel az elvtársak segítségére sietett, és a két Korea határtérségéig szorította vissza az antikommunista csapatokat. MacArthur atombombákat javasolt ledobni kínai területen, a koreai határ mentén, hogy elzárja Kínát Koreától, ám Truman amerikai elnök a Szovjetunió hadba lépésétől és a III. világháború kitörésétől tartva elutasította a tervet, és leváltotta tisztségéből a tábornokot, aki ezt követően le is szerelt. Az állóháborúvá vált konfliktust három év múlva fegyverszünet zárta le, a két Korea határa szinte pontosan a háború kitörése előtti határ maradt, de legalább Dél-Korea megmenekült a kommunista uralomtól…

Ami pedig MacArthurt illeti, a nyugdíjba vonult tábornok New Yorkban élte le hátralévő éveit, s 1964. április 5-én, 84 évesen indult el a minden élők útján.

Lajos Mihály