Kutatás idegen civilizációk után

SETI-programok, Hűha! jel, üzenetek az űrszondákban

Csak mi, emberek vagyunk értelmes biológiai élőlények az univerzumban? A kérdéssel az ókor óta többször is foglalkoztak, ám a földön kívüli civilizációk kutatásához csak a múlt század második felében értek meg a technikai feltételek, s immár hat évtizede igyekszünk kapcsolatba lépni az idegenekkel, mely ha megvalósulna, újabb mérföldkő lenne az emberiség történetében.

A II. világháború után megszületett a SETI (angolul: Search for Extra-Terrestrial Intelligence, vagyis a földön kívüli intelligencia keresése) interdiszciplináris tudományág, mely elsősorban a csillagászat, az asztrobiológia és az informatika határtudománya, s máig több program futott, illetve fut a jegyében azzal a céllal, hogy kapcsolatba léphessünk más, hozzánk hasonlóan technikai civilizációt felépítő értelmes lényekkel. Az űrkutatással foglalkozó tudósok többsége szerint ugyanis elképzelhetetlen, hogy a végtelen világegyetemben mi lennénk az egyetlen intelligens faj. Elsőként Giuseppe Cocconi olasz és Philip Morrison amerikai fizikus vetette fel még 1958-ban, hogy rádióhullámokkal a kozmosz leggyakoribb eleme, a hidrogén 21 cm hullámhosszú rádiósugárzásán, kb. 1420 MHz-en a legcélszerűbb felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Ezt követően 1960-ban az Ozma-terv keretében két közeli csillag, az Epszilpon Eridani és a Tau Ceti felé fordították a nyugat-virginiai, green banki rádiótávcsövet, annak reményében, hogy a világegyetem rádiótengeréből (az univerzumban megannyi természetes rádióforrás található) kiszűrjék a mesterséges rádiójeleket. 1963-ban megépítették az első, kifejezetten az idegen civilizációk kutatását szolgáló amerikai Big Ear (nagy fül) rádiótávcsövet. 1974-ben pedig a hatalmas Puerto Ricó-i arecibói rádiótávcsővel két amerikai kutató, Carl Sagan csillagász, asztrobiológus, planetológus és Frank Drake csillagász, asztrofizikus a Messier 13 gömbhalmaz felé sugározta a híres arecibói üzenetet, az emberiség első, idegen értelmes lényeknek továbbított üzenetét. A matematika nyelvén kódolt jelsorozatban elküldték Naprendszerünk grafikáját, a DNS-ünket alkotó kémiai elemek rendszámait, egy rólunk elkészíthető grafikai skiccet, valamint azt, hogy akkor hányan éltünk a Földön (4 milliárdan), lévén, hogy a matematika az egyetemes nyelv az univerzumban, mely bármelyik földön kívüli civilizáció számára érthető, így a vele küldött üzenetek dekódolhatók, ahogy mi is dekódolhatnánk az idegeneknek a matematika nyelvén megfogalmazott rádióüzeneteit. 1979-ben aztán a Kaliforniai Egyetem útjára indította a SERENDIP programokat, s jelenleg a SERENDIP IV program zajlik. Időközben 1977. augusztus 15-én dr. Jerry R. Ehman amerikai csillagász a Big Earrel befogott egy 72 másodpercig tartó, erőteljes, keskeny sávú rádiójelet, mely teljesen elütött a kozmosz természetes rádiósugárzásaitól, így földönkívüliektől is eredhetett. Ez volt a nevezetes Hűha! jel, ám nem ismétlődött meg, és a forrását sem sikerült bemérni, ezért talányos maradt. Az 1960-as, 1970-es években a Szovjetunióban is jelentős SETI-kutatások kezdődtek, s az első, lézerjelekben továbbított üzeneteket is onnan, a zelencsuk-hegyi BTA–6 rádióteleszkópból továbbították, majd a rádióüzenetek mellett egyre több lézerjelsorozatot küldtek más országokból is a világűrbe. A közelmúltban az ausztráliai Murchison Widefield rádióobszervatóriummal 10,3 millió csillag környezetét kutatták át, értelmes lények rádiójeleit keresve, s bár még nem értek célt, az ausztrál kutatók bizakodók, lévén, hogy az általuk átvizsgált területen csak a Tejútrendszerben található csillagok egy ezreléke található, így folytatják a kutatást. Újabban pedig a kínaiak is bekapcsolódtak a SETI-be a világ eddigi legnagyobb, fél kilométer átmérőjű rádióteleszkópjával, a FAST-tal. S hogy miért nem fogtunk még egyetlen, egyértelműen idegen civilizációktól származó rádióüzenetet sem? (Bár könnyen lehet, hogy a Hűha! jel az volt.) A vizsgált kozmikus térrészek viszonylag kicsiny volta csak az egyik ok lehet. Jill Tarter, a kaliforniai SETI Intézet társalapítója szerint még nem is hallgatóztunk elég hosszú ideig ahhoz, hogy rátaláljunk a földönkívüliek rádiójeleire.

Ráadásul az általunk küldött üzenetek sem értek még messzire, csak mintegy 60 fényévre, lévén, hogy a rádió- és lézerjelek fénysebességgel száguldanak. Az emberiség üzeneteit magukkal vivő amerikai űrszondák: a Pioneer–10 és a Pioneer–11, valamint a Voyager–1 és a Voyager–2 pedig sokkal lassabban haladnak. A Pioneer–10-et 1972-ben, a Pioneer–11-et pedig a következő évben lőtték fel. Mindkettő egy-egy táblát is tartalmaz, melyeken feltüntették a Naprendszert, a Tejútrendszerben elfoglalt helyét, 14 pulzárhoz, valamint a Tejútrendszer közepéhez igazítva azt, valamint egy férfi és egy nő ábrázolását, s dekódolható jelzésekkel mutatták be a Napnak a pulzároktól mért viszonylagos távolságát, illetve azt, milyen messzire keringenek a bolygók központi csillagunktól. Emellett a férfiak és a nők átlagmagasságát is megadták. Az 1977-ben útjára bocsátott két Voyager-szondában ugyancsak bemutatták a Föld kozmikus környezetét, továbbá elhelyeztek egy-egy hanglemezt, mely 35 féle természetes, illetve ember által keltett hangot tartalmaz, köztük komolyzenei, népzenei és könnyűzenei részleteket, 55 nyelven – köztük magyarul is – elmondott üdvözletet. 115 fényképet is elhelyeztek, valamint dekódolható utasításokat mindezek megértéséhez, továbbá a hanglemez lejátszásához.

De hogy mikor következhet be a kapcsolatfelvétel? A jövő megmutatja.

Lajos Mihály