A hatalmaskodó kiskirályok és az erélyes Károly Róbert

Oligarchák tündöklése és bukása

A középkorban Európa több országa is hosszabb vagy rövidebb időre a feudális széttagoltság állapotába került. Magyarország sem kerülte el ezt a sorsot, a XIV. század elején a teljes felbomlás küszöbére ért, s csak egy erőskezű uralkodó mentette meg a szétdarabolódástól.

A XIII. század első felében II. András szakított az addigra elavulttá vált földesúri királysággal (amikor az uralkodó volt az ország legnagyobb földesura is), és megkezdte birtokai eladományozását. Fia és utóda, IV. Béla megpróbálta visszaforgatni a történelem kerekét, s trónra lépve hozzálátott a volt királyi földek visszavételéhez. Az első tatárjárás után viszont okosabban, mint az apja, de folytatta a birtokadományozás politikáját. Több nagyúr viszont – akiket lassan kiskirályokként vagy bárókként kezdtek emlegetni – már az ő uralkodása végén kezdett kiemelkedni a nagybirtokosok sorából, s miután 1270-ben örökre lehunyta földi szemeit, a kiskirályok (oligarchák) egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Az 1290-ban megkoronázott III. András tizenegy éves uralma már nagyrészt a központi hatalom ellen fellépő, attól önállósodni akaró bárókkal való harc jegyében telt el, amikor pedig 1301. január 14-én utód nélkül elhunyt, és beállt az interregnum (a királynélküliség állapota), Magyarországra rászakadt a feudális anarchia.

Az óriási uradalmakkal, erős magánhadseregekkel és várakkal rendelkező kiskirályok közül öten bírtak a legnagyobb hatalommal. A Felvidék nyugati részét Csák Máté birtokolta. Alakja ellentmondásos. A saját nádort, tárnokmestert, kancellárt tartó nagyúr vaskézzel, de igazságosan igazgatta kiskirályságát. Jobbágyai szerették, fegyveresei pedig lelkesedtek a nemcsak jó szervezői, de kiváló hadvezéri képességekkel is büszkélkedő oligarcháért. Ugyanakkor magánháborúkat vívott a szomszédos bárókkal, mely harcok gyengítették Magyarországot, amellett jogtalanul tette rá a kezét megannyi királyi, illetve egyházi birtokra, s részese lett volna hazánk belső feldarabolódásának, ami a környező hatalmak könnyű prédájává tette volna országunkat. A „birodalmától” keletre húzódó felvidéki területek javát Aba Amadé, a Tiszántúl nagy részét Borsa Kopasz, a Dunántúl szinte egészét, valamint Nyugat-Szlavóniát a Kőszegi família uralta, míg Erdélyt magánkirályságként igazgatta Kán László erdélyi vajda. Rajtuk kívül pedig kilenc további báró bitorolt országrésznyi vagy megyényi területeket. Csak az ország középső része, illetve a Temesköz maradt királyi fennhatóság alatt, viszont jó ideig nem volt király.

A magyar trón oldalágon öröklődhetett, s hárman is pályáztak rá: Vencel cseh királyfi, Ottó bajor herceg, valamint a francia Anjouk nápolyi ágából származó Károly Róbert. Az első kettő gyenge volt ahhoz, hogy rendet teremtsen, dolguk végezetlenül hagyták el Magyarországot, a harmadik azonban a pápa támogatását élvezte, s királlyá is koronázták, ám az anarchikus állapotokat jelzi, hogy háromszor: 1308-ban, 1309-ben és 1310-ben is meg kellett ejteni a szertartást, mire az végül minden törvényi kívánalomnak megfelelt. A még csak húszéves király viszont meglepő erélyről tett tanúságot. Rövid idő alatt komoly hadsereget szervezett – megjegyzendő: melléállt a magyarországi rendházakkal is bíró, jelentős katonai erőt képviselő johannita lovagrend is –, és hozzálátott a rendteremtéshez, amit már alig vártak a kizsarolt polgárok és (Csák Máté kiskirályságát leszámítva) a jobbágyok, a megrabolt egyháziak, valamint az elnyomott közép- és kisnemesek. Első hadjáratát az Abák ellen vezette, akikkel viszont Csák Máté szövetkezett, erős lovag-, illetve gyaloghadakkal támogatta őket. Hullámzó harcok során az oligarchák csapatai a Szepességbe szorították Károly Róbertet, az itteni városok viszont melléálltak, s megerősítették seregét. Közben az Abák Kassa kirablására indultak, a király azonban ugyanide vonult, s 1312. június 15-én a város mellett, Rozgonynál vívták meg a hadjárat döntő csatáját. A roppant heves küzdelmet hozó ütközet már veszni látszott, amikor a két szárnyon küzdő szepesi és kassai polgárok gyalogsága előretört, majd két tűz közé szorította az oligarchák nehézlovasságát. A derékhadban álló királyi erők is ellentámadásba mentek át, s Károly Róbert szétverte a kiskirályok hadait.

Ezt követően a király az ország több pontján is újabb és újabb győzelmeket aratott a bárók fölött, akik ekkor összefogtak, és összeesküvést szőttek ellene. Még egy halicsi herceget, egy állítólagos Árpád-ivadékot is kerítettek báburalkodónak, majd 1316-ban Borsa Kopasz kirobbantotta a pártütést. Ám miközben a Károly Róbert által vezetett egyik királyi sereg hadjáratot indított a Kőszegiek ellen, másik serege Debreceni Dózsa vezetésével Borsa ellen vonult, s Debrecennél megsemmisítő vereséget mért az oligarchára, akit ezt követően pártütéséért lefejeztek. A Dunántúlon 1320-ra semmivé tették a Kőszegiek hatalmát. Kán László elhunyt, a király saját hívét állította a helyére erdélyi vajdaként. A következő évben Csák Máté is meghalt, fiát korábban, öccsét még hamarabb elvesztette, így Károly Róbert szinte ellenállás nélkül foglalta el királyságát, csak egykori székhelyét, a hívei által védett erős trencséni várat kellett ostrommal elfoglalnia. 1322-ben pedig Szlavónia és Horvátország oligarchái is behódoltak. Magyarország egysége helyreállt, s hazánk megindult Anjou-kori felvirágzása felé.

Lajos Mihály