Stumpf Benedek András: Katonasírok

Nem tudom,

ki honnan indult.
De a sejtjeikbe épült csodavilág
itt fénylik a bokrok levelén…

Csönd van.
Alkonyodik.
Tompa,
bronzszínű árnyak nehezednek a sírokra.
A levelekről a fény lepereg.

A lombok torkára forrt a szó,
amit ők már nem tudtak elmondani.
A kőbe merevült fák is
mintha
utolsó mozdulataikat próbálnák befejezni.

Csönd van.
Alkonyodik.
Tompa,
bronzszínű árnyak nehezednek a sírokra.
A levelekről a fény lepereg.
De a város felett ott lebeg
a lombok elnémíthatatlan hallgatása.

S míg ők rég
a fák nyúlánk ágaiban feszülnek,
befejezetlen mozdulataik
végigmenetelnek a tereken.

Nem tudom,
ki honnan indult.
De a sejtjeikbe épült csodavilág
itt fénylik a bokrok levelén…

Stumpf Benedek András Munkácson született, de gyermek­éveit már Beregszászban töltötte. Az Ungvári Állami Egyetem diákjaként 1965-ben néhány társával megalapította a Forrás Irodalmi Stúdiót, egy év múlva pedig elindította az Együtt című szamizdat irodalmi folyóiratot, amelynek jogutódja a mai napig megjelenik. Szerkesztőként és rovatvezetőként dolgozott a Kárpáti Igaz Szónál, majd a Kárpáti Könyvkiadó vezető szerkesztője lett. Miután Kovács Vilmossal közösen érzékeny témájú tanulmányt írt, amely a Tiszatájban jelent meg, a hatalom minden módszerrel próbálta ellehetetleníteni. Miután leszerelt, dolgozott kertészként és vándorfényképészként is. Végül 1976-ban áttelepült Budapestre.

Én 2005-ben találkoztam vele először, az Iparművészeti Múzeum aulájában, a József Attila-díjátadó ünnepségén. Már akkor is beteg volt, de töretlen életkedvvel és sajátos humorral fogadta a neki jutó sorsot. Először egy másik, ironikusabb hangvételű verset választottam tőle, de aztán úgy gondoltam, hogy az alábbi most fájdalmasan aktuális. A vers megírásakor valószínűleg a költő sem gondolta volna, hogy nyolcvan évvel a második nagy világégés után újra „[…] Tompa,// bronzszínű árnyak nehezednek a sírokra.//
A levelekről a fény lepereg”. Ő már egy befejezett időt öntött szavakba, amikor már régen elnémultak a fegyverek, csak a sírok csendje emlékeztet az egykori borzalmakra. Napjainkban viszont nem csak a fegyverek hangosak, a sírok sem némák.

                Lengyel János