Marcsák Gergely: Fekete-Tisza

Hajam még őrzi, tartja híven

az éj fejemre hullt színét,
és vért szivattyúz gyönge szívem.
Ne tartsatok hát gyászmisét,

mert élünk. És ahol az úton
a két folyónak násza vár,
a Mármaros engem s a húgom
sziklái börtönébe zár.

S ha elhagynak a szenvedések,
a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s az Úrhoz átevez.

Hasamban hordom szégyenemre
oláh zsiványok gyermekét.
Üt-rúg, amint az apja tette,
és gyűlölet feszíti szét.

A magzatvízben úszva érzi,
hogy engem verni, ölni kell.
A vére bűnre így vezérli
csöpp karját, mellyel más ölel.

S ha elhagynak a szenvedések,
a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s az Úrhoz átevez.

Ezért, hogy könnyem árja lassan
folyóvá duzzadó kis ér,
mit vészes örvénylő alakban
halál és gyász együtt kísér.

Ha sodra falvatokra téved,
s habján a házatok lebeg,
ha benne ér egy élet véget,
bocsássatok meg, emberek.

Mert elhagynak a szenvedések,
s a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s az Úrhoz átevez.

Jó vándor, kérlek, hogyha egyszer
Királyházára visz utad,
a régi várhegyet keresd fel,
mert ott alusszák álmukat,

kik engem holtig visszavártak,
megtébolyult apám s anyám.
Sírjukhoz éjjel lépni bátrak,
súgjátok nékik: él a lány.

De elhagynak a szenvedések,
s a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s hozzájuk átevez.

Ez a vers Marcsák Gergely 2019-ben megjelent első kötetének címadója. Először a szerző előadásában hallottam egy budapesti kötetbemutatón. Egy ruszin ballada nyomán született, azonnal megtetszett. Ki tudja, talán ebben az is közrejátszott, hogy akkor már jó ideje nem jártam otthon, a szülőföldön, és Gergő sorai honvágyat keltettek bennem. Ez egy igazi kárpátaljai vers, benne van a Tisza, a huculság, a sorstragédia, a vidékünkre folyton betörő rablók, akik rendszerint keletről vagy délről érkeznek. No meg ott van a megerőszakolt lány motívuma, akinek szégyene egy gyermek képében materializálódik. Ez sokszor visszaköszön Kárpátalján, gondoljunk csak Nagy Zoltán Mihály regényére, amely majd 250 évvel később játszódik. Ám a történet, a helyzet ugyanaz. Kárpátaljai sorstragédia. Kárpátalja sorstragédiája.

De nincs minden veszve hiszen: „… vért szivattyúz gyönge szívem.// Ne tartsatok hát gyászmisét, // mert élünk.” Ha pedig már nem bírjuk tovább és eljön a számvetés ideje: „… elhagynak a szenvedések,// s a vén hucul tutajra tesz. // Terít egy inget szemfedélnek // fölém, s az Úrhoz átevez.”             

Lengyel János