A népek és Magyarország tavasza

„Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag”

1848 Európa rendkívüli esztendeje volt. Szicíliától Dániáig, Franciaországtól Moldváig forradalmi hullám söpört végig világrészünkön, s bár Palermóban január 12-én, Nápolyban január 27-én, Párizsban pedig február 23-án tört ki a revolúció, a legtöbb forradalom az év márciusában robbant ki, így 1848 tavasza a népek tavasza néven került be a történelembe.

A revolúciók követelései sokrétűek voltak. Köztük szerepelt a legtöbb országban még fennálló abszolút monarchia megdöntése, a köztársasági vagy az alkotmányos monarchikus államforma létrehozása, a népképviseleti parlamentáris kormányzati rendszer bevezetése vagy – ahol már működött – a választójog kibővítése, a sajtó- és szólásszabadság megvalósítása, a több helyütt még fennmaradt jobbágyrendszer eltörlése. Magyarországon, illetve a szintén Habsburg-elnyomás alatt álló észak-olaszországi Lombardiában és Venetóban a demokrácia kiépítése mellett a nemzeti függetlenség kivívása is a követelések közé tartozott, a széttagolt Itália egésze esetében, illetve az ugyancsak több államra tagozódott Németországban pedig a társadalmi szabadság érvényesítésén kívül az egységes állam megteremtését is célul tűzték ki. A legtöbb forradalom kirobbanásához aztán a franciaországi revolúció kitörése adta meg a végső lökést. Közéjük tartozott a mi március 15-i forradalmunk is.

Magyarországon 1847 novemberében ült össze a soron következő rendi országgyűlés, melyről akkor még nem tudták, hogy az utolsó lesz. A polgárosodást és a nemzeti függetlenséget zászlajára tűző nemesi ellenzéknek Kossuth Lajos lett a vezéralakja, aki minden szónoki képességével arra törekedett, hogy keresztülvigye a reformtörekvéseket, ám az országgyűlés meddő vitákba bonyolódott. Kossuth bizalmas barátai előtt nem titkolta, hogy egy európai forradalomtól várja az áttörést, a Petőfi Sándor körül tömörülő, kisnemesi-polgári értelmiségiekből álló Fiatal Magyarország pedig készült is a kitörésére és arra, hogy Magyarországon is kirobbantsa azt. Március 1-jén aztán megérkezett Pozsonyba, hazánk akkori fővárosába, az országgyűlés színhelyére, valamint a Fiatal Magyarországnak otthont adó Pestre a párizsi forradalom híre. A rendi gyűlésen a reformerek örömmel, míg a maradiak és a kétfelé kacsintgatók egy esetleges magyarországi forradalom kirobbanásától tartva fogadták a hírt. A következő két napon aztán újabb hírek futottak be Pozsonyba a németországi és az itáliai forrongásokról, valamint a magyarországi parasztság mozgolódásairól. Kossuth a pártok vezetőinek a tanácskozásán szorosan maga köré tömörítette az ellenzékieket, s emellett a kormánypárt maradi vezéreit is meggyőzte, hogy nem állhatnak ellen a reformköveteléseknek. Március 3-án a főleg a köznemesség, mellette pedig a polgárság és az alsópapság képviselőiből álló alsótáblán – mely tulajdonképpen az országgyűlés alsóháza volt – Kossuth előterjesztette követeléseit: önállóság, a bécsi kormányzattól független, az országgyűlésnek felelős magyar kormány, alkotmányos berendezkedés, közteherviselés, politikai jogegyenlőség, népképviseleti parlament, jobbágyfelszabadítás. Jó politikai érzékkel pedig nemcsak hazánknak, hanem az osztrák örökös tartományoknak is alkotmányt követelt. Az alsótábla ellenszavazat nélkül megszavazta a javaslatokat, ám azok csak úgy kerülhettek a császári kormányzat elé, ha a főurak és a főpapság képviselőiből álló felsőtábla, lényegében a felsőház is megszavazza azokat. A felsőtáblán is voltak reformerek, akik Batthyány Lajos gróf köré tömörültek, a többség azonban ellenezte a javaslatokat. A kérdésben a végső szót kimondható császári kormányzat és az azt irányító Metternich kancellár pedig éppen mással volt elfoglalva. Lombardiába újabb csapatokat rendelt, 80 ezer főre egészítve ki az ott állomásozó császári erőket, míg az ugyancsak forrongó Bécs körül 30 ezer katonát vontak össze. Március 12-én aztán időt szakított a magyar ügyekre, s a Habsburg főherceg István nádort azzal az üzenettel küldte Pozsonyba, hogy vessék el Kossuth minden javaslatát. A nádor másnap el is hagyta a császárvárost, és Pozsonyba utazott. Ám ugyanezen a napon a Kossuth március 3-i beszédétől felbátorodott bécsi polgárok, a Habsburg-önkényuralmat gyűlölő egyetemisták, valamint a nehéz körülmények között élő munkások forradalmat robbantottak ki, elérték Metternich leváltását, s ígéretet kaptak V. Ferdinánd császártól arra, hogy Ausztriában is mielőbb bevezetik az alkotmányos berendezkedést. A bécsi revolúció hírére aztán a pozsonyi országgyűlés felsőtábláján is összeomlott a maradiak ellenállása, megszavazták az alsótábla indítványait, és március 15-én reggel az alsó- és a felsőház képviselői Bécsbe utaztak, hogy az udvar elé terjesszék a magyar követeléseket.

Mindeközben napok óta Pesten is érlelődött a forradalom. Petőfi és a Fiatal Magyarország többi vezetője március 19-én, a József-napi országos vásár napján tervezték kirobbantani a revolúciót, amikor elegendő tömeg, parasztok, gazdatisztek, vidéki nemesek, köztük megannyi ellenzéki beállítottságú földesúr is Pestre érkezik, ahol már amúgy is egyre fokozódott a feszültség. A Helytartótanács, illetve Lederer altábornagy, a Pest-Budán állomásozó császári katonaság főparancsnoka – ügynökei révén – tisztában volt Petőfi és társai tervével, az egyetemisták és a lakosság forradalmi hangulatával. Elhatározták a Fiatal Magyarország vezetőinek a letartóztatását, a katonaságnak kiosztották a töltényeket, a budai vár ágyúit ráirányozták Pestre, és újabb katonai erőket kértek az udvartól a várható revolúció leverésére. Március 14-én azonban megérkezett a bécsi forradalom, Metternich bukása és az ausztriai alkotmányos rend bevezetésére tett császári ígéret híre, s a Helytartótanács elbizonytalanodott. Petőfi és társai pedig tudták: ez az a pillanat, amikor sikeres forradalmat lehet kirobbantani. Petőfi megírta a gyújtó erejű Nemzeti dalt, emellett megszövegezték a 12 pontot. Belefoglalták a sajtószabadság, az országgyűlésnek felelős magyar kormány, a népképviselet, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, a nemzetőrség, a jobbágyfelszabadítás, az esküdtbíróság, a nemzeti bank követelését. Továbbá azt, hogy a Magyarországon állomásozó nem magyar csapatokat vonják ki, a magyar katonákat ne vigyék más tartományokba, a katonaság esküdjön fel az alkotmányra, a politikai foglyokat bocsássák szabadon, a külön kormányzott Erdélyt pedig egyesítsék újra Magyarországgal.

Március 15-én délelőtt aztán Petőfi és társai megbeszéléseik színhelyéről, a Pilvax kávéházból az egyetemekre siettek, maguk mellé vették az egyetemi ifjúságot, majd Landerer és Heckenast nyomdájához vonultak, miközben egyre több polgár is csatlakozott hozzájuk. A cenzúra megkerülésével, egy lefoglalt nyomdagépen kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot, melyek nyomtatványai villámgyorsan szétterjedtek a városban, a Fiatal Magyarország vezetőinek a felhívásával együtt, mely utóbbi délután 3 órára népgyűlést hirdetett a Nemzeti Múzeum terére, mely akkor még tágas, beépítetlen terület volt. Mintegy tízezres tömeg gyűlt itt össze, melyben már vegyesen voltak diákok, polgárok, iparoslegények, munkások, valamint a József-napi vásárra készülő, már megérkezett gazdatisztek, vidéki nemesek, parasztok. A tömeg innen a városházára vonult, ahol a városi tanács aláírta a 12 pontot, majd a hamarosan húszezer fősre duzzadt sokaság megindult a Helytartótanácsnak otthont adó vár felé. A már eddig is bizonytalankodó Helytartótanács pedig – ledöbbenve az akkor példátlan méretűnek számító tömegtüntetéstől – aláírta a 12 pontot, a katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a jobbágyfelszabadítás apostolát, a várban lévő József-kaszárnyában kialakított börtönben raboskodó Táncsics Mihályt pedig kiszabadították. Majd este a városháza tanácstermében megkezdte működését a forradalom vezető szerve, a Közbátorsági (modern kifejezéssel: közbiztonsági) Választmány. Míg a szétküldött nyomtatványoknak köszönhetően országszerte kibontakozott a forradalom.

De mi történt közben Bécsben? A március 15-én odautazott országgyűlési küldöttséget másnap fogadta az udvari tanács, ám eleinte nem akarta elfogadni a mind határozottabban fellépő küldöttség követeléseit. Miután viszont még aznap megérkezett a pesti forradalom híre, a március 16-ról 17-re virradó éjszaka a tanács meghátrált, Batthyányt felhatalmazták a magyar kormány megalakítására, és beleegyeztek, hogy a kormány olyan reformtörvényeket fogadjon el, amilyeneket csak akar. Ráadásul a császári kormányzat nehéz helyzetét csak fokozta, hogy március 17-én Milánóban és Velencében is kitört az érlelődő forradalom. Megindult hát a nemzetőrség megszervezése, a Batthyány-kormány által március végén és április elején kidolgozott ún. áprilisi törvények pedig lefektették Magyarország polgári átalakulásának a jogi alapjait. A teljes önállósodásról ekkor még nem volt szó, „csak” perszonálunióról, saját kormányzattal, pénzügyi rendszerrel és haderővel rendelkező, alkotmányos berendezkedésű Magyarországról. A később megerősödött Habsburgok azonban fegyverrel akarták leverni a forradalmat, így kezdetét vette a szabadságharc, mely 1849 áprilisában és májusában már győzelemre állt, hazánk teljes függetlenségét is kikiáltották, s a császári erők csak a cári intervenciósok segítségével tudták elfojtani a forradalmat és a szabadságharcot. Ám a császári önkényuralom csaknem tíz hosszú esztendeje után az 1867-es kiegyezés helyreállította az alkotmányosságot, és a nagy fokú belső önállósággal rendelkező Magyarországon kibontakozott a polgárosodás.

Lajos Mihály