Európai partizánmozgalmak a II. világháború után

A náci vérfarkasoktól az erdei testvérekig

A II. világháború alatt a megszállt európai országok mindegyikében náciellenes ellenállási mozgalmak működtek. Sokkal kevesebb szó esik arról, hogy a háború végén, illetve a világégést követően új gerillamozgalmak is születtek, illetve a háború alatt harcolók némelyike is folytatta frontot váltó harcát. Ismerkedjünk hát meg a történelem e fejezetével!

A II. világháború utolsó hónapjaiban az egyre súlyosabb helyzetbe került nácik létrehozták a főleg az SS és a Hitlerjugend tagjaiból álló, gerilla, illetve terrorista harcmodorral küzdő vérfarkas különítményeket. Ám ezeknek nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, összesen mintegy tucatnyi művelet kapcsolódik a nevükhöz. Utak mellett elhelyezett robbanószerkezeteket robbantottak fel az ott áthaladó katonai konvojok ellen, főleg társaiktól elszakadt nyugati és szovjet katonákra támadtak rá, illetve több, a háborúba belefáradt, az angolszászokkal együttműködő németet öltek meg. A szovjet megszállási övezetben kitűnő ürügyet szolgáltattak ahhoz, hogy több ezer német fiatalt tartóztassanak le, akiknek egy részét kivégezték, más részüket munkatáborokba hurcolták. Sokkal kisebb számban a britek és az amerikaiak is végeztek ki elfogott „vérfarkasokat”. 1947-re aztán, ahogy lassan és nagyjából stabilizálódott a németországi helyzet, az egész mozgalom elhalt.

Sokkal jelentősebbek voltak a szovjet befolyási övezetben, illetve a balti államokban és Ukrajnában működő antikommunista mozgalmak. Romániában 1944 novemberétől kezdtek megalakulni a különböző ellenállócsoportok, melyek a megszálló szovjet csapatok és a kiépülő kommunista államvezetés ellen folytattak partizánháborút Dobrudzsában, a Fogarasi-havasokban, az Erdélyi-érchegységben és az Öreghavason. Összetételükben, ideológiájukban igen különböztek egymástól. Egyesekben a már a háború előtt megjelent szélsőjobboldali, antiszemita és magyarellenes vasgárdisták játszották a vezető szerepet, és antikommunizmusuk szélsőséges nacionalizmussal párosult. Más csoportok a polgári demokráciáért harcoltak, nagy részük pedig az erőszakos kollektivizálás ellen küzdő földműves volt. Ám az a tény, hogy a Nyugat 1956-ban nem lépett fel Magyarország védelmében, megroppantotta a romániai ellenállás gerincét, s 1962-re az utolsó partizáncsoportokat is felszámolták. Bulgáriában szintén 1944-ben vette kezdetét a kommunistaellenes gerillaháború, mely Dobrudzsa Bulgáriához tartozó részére, valamint a Pirin-hegységre és az ország déli területeire terjedt ki. A fegyveres harc 1947 és 1954 között volt a legaktívabb, ám az 1950-es és 1960-as évek fordulójára 13 000 katona, belügyis és rendőr bevetésével felszámolták az ellenállást.

A II. világháború egyik legjelentősebb partizánserege a lengyel Honi Hadsereg volt. Ám mivel ez a függetlenség visszaszerzése mellett a polgári államrend helyreállításáért is küzdött, a szovjetek támogatásával kiépülő kommunista rezsim tömegesen kezdte letartóztatni tisztjeiket és közkatonáikat, s nem egy kivégzésre is sor került. Mindezek ellenhatásaként több ellenállócsoport is létrejött vagy újjászerveződött, nagy részük helyi szinten tevékenykedett, a nagyobbak viszont országos szinten kezdtek harcolni az NKVD által támogatott belbiztonsági erők, majd később a rendőrség és az újjászervezett lengyel hadsereg ellen is. 1945-től 1947 januárjáig nagyon intenzív partizánháború zajlott Lengyelországban, s egyik fél sem kímélte a másik fél vélt vagy valós támogatóit. 1947-ben aztán a kommunista rezsim hazug amnesztiarendeletet adott ki, s mivel ekkor már csaknem 250 000 belbiztonsági, rendőr és katona harcolt a gerillák ellen, a Honi Hadsereg 70 000 egykori vagy még aktív tagja feladta magát, nem látva esélyt a győzelemre. Többségüket az amnesztiarendelet ellenére meghurcolták. Ezután már csak kisebb ellenállócsoportok folytatták a harcukat, az utolsó ellenálló pedig 1963. október 21-én esett el.

Magában a Szovjetunióban is partizánháborúk zajlottak. A háború alatt megszerveződött nacionalista Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) Volhíniában, Galíciában és Kárpátalján gerillaharcot vívott a szovjet belbiztonsági erők és a hadsereg ellen. 1947-től azonban a szovjetek szisztematikus partizánellenes hadműveletbe kezdtek, a nacionalisták vezetőinek csapdákat állítottak, s vagy kivégezték, vagy fogságba vetették őket, így az 1950-es évek legelejére megtörték az ellenállást, s 1952-re felszámolták az UPA-t. A leghosszabb gerillaháború pedig a balti országokban zajlott. Észtország, Lettország és Litvánia 1917-ben kikiáltotta függetlenségét, 1939 és 1940 során azonban Sztálin bekebelezte és kőkemény elnyomás alá vetette őket. Tömeges deportálásokra is sor került. 1941-ben aztán német uralom alá kerültek, mely 1944‒1945-ig tartott. Voltak, akik harcoltak a nácik ellen, mások kollaboráltak velük. Észtországban egy, Lettországban két Waffen-SS-hadosztály alakult, Litvániában pedig területvédelmi erő létesült, mely azonban súrlódásba került a németekkel, akik végül letartóztatták parancsnokaikat. 1944‒1945-ben a két említett hadosztály jelentős része, a területvédelmi erők fele, sőt még néhány német egység is bevette magát az erdőkbe (a három ország területének csaknem a felét erdőségek borítják), s megannyi más polgár is csatlakozott hozzájuk, náci ideológiától mentesek (mindhárom ország a háború előtt polgári demokrácia volt), akik a vörösterror elől, illetve a szovjet katonai behívó miatt menekültek be a vadonba. Ők lettek az erdei testvérek. 1945 elején mintegy 30 ezer litván, 10-15 ezer lett, 10 ezer észt harcolt a visszatérő szovjethatalom ellen, s a számuk csak nőtt, a lakosság széles rétegei pedig támogatták őket. Az év nyarának az elején Litvániának majdnem a felét az erdei testvérek uralták, s naivan bíztak abban, hogy a nyugati hatalmak a segítségükre sietnek. Voltak, akik amerikai segítséggel kimenekültek, egy Buténas nevű litván újságíró és partizánparancsnok a szabad világ nyilvánossága elé tárta a három kis nép elnyomását és küzdelmét, ám nem ért el eredményt. Visszatért, majd 1951-ben elesett. A harc azonban nem ért véget. 1946 és 1955 között az ötmilliós térségben mintegy 150 000 gerilla harcolt a szovjet belügyi csapatok és a hadsereg ellen, Litvániában szovjet-kollaborációval vádolt civilekkel is végeztek. A szovjethatalom újabb tömeges deportálásokkal és csapaterősítésekkel válaszolt, s végül megtörte az erdei testvérek ellenállását, ám voltak, akik még évtizedekig folytatták harcukat. Az utolsó ellenálló, egy észt erdei testvér 1978-ban lett öngyilkos, amikor körülzárták búvóhelyét a belügyi katonák. Bő egy évtizeddel később viszont a Szovjetunió elvesztette a hidegháborút, felbomlott a szocialista blokk, majd maga a Szovjetunió is megszűnt létezni…

Lajos Mihály