Ambrus József: Séta az esőben
írj dallamot a szivárványos égre
– a poéta lelkét fogadd cserébe
mert villámot szórt csókod varázsa
és ajkadat csaltam a megszólalásra
– mert ölelésed parti élvezet
mely a szenvedélyhez félve elvezet
– híg véremnek épül ragyogása
Ámor arcát kölcsönözd az éjszakára
rokon érintéssel csiklandoz az egész
merész tűsarkúban lélegezni nehéz
kéjes hangulatom öröklétbe zárva
a rügy kizöldül – szétoszlik a pára
– sebeket láttam virágozni rajtad
vágyaink csak szivárványban sarjad
hamvas szemeidből édes gyönyör ered
titkos szorításod csókolja az eget
mézes csókod olyan mint a zápor
alkonyattal kél az esős délutánból
– bár fegyverkezem ölelésed ellen
tömény szavakban fülemüle nyelven
lomha tekintetem mégis mintha lángol
tenyerem bizsereg – hússzívem ficánkol
föláldozom magam az üres szerencsének
ahol a szokások végképp elenyésznek
de megszállt lelkem borral biztatom
nem bűnhődöm tovább a kispadon
ki a csókos éjben lassan lépeget
merészkedve tapossa az új terveket
jámbor csókod érintése zsarol
a tüzes esőben csak látvány araszol
mert csókodban a Mátrát ideidézem
így lesz a Vénusz csodaszobra készen
Most, amikor hetek óta afrikai hőség tombol Európában, ember és állat, de még az anyaföld is a hűsítő eső után vágyakozik, úgy gondoltam, igencsak jól jön Ambrus József székely költő verse. Enyhülést ugyan nem ád, hiszen, aki olvassa, rögtön rájön, hogy a cím megtévesztő, nem szokványos esőről van itt szó, kérem. Itt szokott pajkosan összekacsintani a költő és az olvasó, a nő és a férfi, a férfi és a nő. Jaj, én balga lélek, milyen avítt, idejétmúlt dolgokat írok, hiszen ma már az arlingtoni kisiskolás is tudja, hogy a biológiai nemek kora leáldozott. Remélem, hogy ez mégsem a valóság, csak egy rémálom, amit csak táplál a párizsi ötkarika. Hagyjuk most magunk mögött a rémséget és utazzunk Ambrus Józseffel az eső áztatta Mátrába, ahol az évezredes szerelemszobrász, Ámor az utolsókat simítja Vénusz csodaszobrán, mely egy dombon áll a sok közül! A szerelem, az ősi vágy áriáját énekli a csodaszoprán, miközben a csókos éjben lassan lépeget a poéta, a költő, a rímfaragó kézműves, ki féltett műveit papírosba faragta, s most attól fél, hogy azok eláznak a vénuszi esőben. Védelem gyanánt szonettekkel fegyverkezik fel a pusztító ölelés ellen, de jól tudja, ily nagy hatalom ellen ő is védtelen. Védtelen, mint Mátrában a fa az eszét vesztett, pusztító viharral szemben, mégis minden gyökerével, évgyűrűinek minden erejével kapaszkodik az anyaföldbe. Az égiháború elmúltával a szivárvány képez hidat a Mátra és a Keleti-Kárpátok között, hol a fenséges ormok ölelésében, a székelyek szent földjén bújik meg a kis falu, Gyergyószárhegy. E településről indult el a költő egykoron, hogy feláldozza magát az üres szerencsének. Fortuna szeszélye végül Budapestre vezette, majd Lajosmizsére, ahol ma is él.
Ambrus Józseffel 2014-ben ismerkedtem meg egy belvárosi irodalmi körben, azóta már több interjút is készítettem vele. Ott voltam én is az általa szervezett I. Lajosmizsei Irodalmi Napokon. Később többször publikált a Magyar Múzsában, sőt részt vett a folyóiratunk népszerűsítésében. 2022-ben Mitracsek barátunk díjjal ismerte el az irodalmi munkásságát. 2020-ban, A Magyar Múzsával a nagyvilágban! című rendezvénysorozat keretén belül egy kárpátaljai kultúrhadjáratot szerettem volna megszervezni, ahol főleg olyan magyar településekre akartunk elmenni, amelyeket elkerül az évente megrendezett Kárpátaljai Irodalmi Karaván. Józsi is a csapat tagja volt. Sajnos, a kezdeményezés végül nem jött össze, először a világjárvány, majd a háború miatt. Remélem, hogy az országban mielőbb béke lesz, és harmadik nekifutásra megvalósul a kárpátaljai irodalmi turné. Amíg a béke eljövetelére várunk, egy erdélyi, pontosabban székelyföldi körút szervezésén dolgozunk. Legyen béke a világban, beszéljenek inkább a Múzsák!
Lengyel János
