Dr. Wittenberger Miklósnak állítottak emléktáblát Munkácson

Sokak életét mentette meg és sokak egészségét adta vissza

Születésének 115. évfordulóján állítottak Munkácson emléktáblát dr. Wittenberger Miklósnak, a város ismert sebész főorvosának, aki gyógyászati eszközök feltalálójaként is ismert volt, illetve a városi tanács képviselőjeként is sokat tett a Latorca-parti város lakosságáért és megyénk egészségügyéért. Az emléktáblát a Munkácsi Városi Szakrendelő Wittenberger Miklós utca felőli oldalán helyezték el, szemközt a legendás főorvos egykori házával.

Október 11-én az emléktábla-avatás kezdeményezője, Koroljova Erzsébet, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke, a városi tanács Végrehajtó Bizottságának a tagja üdvözölte a megjelenteket, kijelentette: „Ha valaki megérdemli, hogy Munkácson emléktáblát állítsanak neki, az Wittenberger Miklós. Ez az utca az ő nevét viseli, a szemben lévő házban lakott családjával, de emléktáblája eddig nem volt. Ma, születésének 115. évfordulója alkalmából eljött ennek is az ideje, köszönhetően Magyarország támogatásának és a munkácsi városvezetés pozitív hozzáállásának. A KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének kezdeményezésére és a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének támogatásával sikerült pótolni ezt a hiányt” – fogalmazott az elnök asszony, aki ismertette a kárpátaljai egészségügy nagy alakjának élettörténetét. Elmondta, az egykori szolyvai főpostamester fia Munkácson végezte gimnáziumi tanulmányait, majd Prágában, a híres Károly Egyetem Orvosi Karán tanult. Fiatal orvosként Aknaszlatinán kezdte pályáját, már akkor kitűnt kiváló felkészültségével és adottságaival. Bizonyára nem véletlen, hogy felfigyelt rá dr. Fedinec Sándor, aki maga mellé vette Munkácson. Wittenberger óriási kitartással és nagy szenvedéllyel tanult a nagy sebésztől. Akkor azt mondták róla, hogy szinte éjjel-nappal a műtőben tartózkodik. Miután az ötvenes évek elején Fedinec doktor Ungvárra költözött, ő lett Munkácson a sebész főorvos. Szinte mindenféle műtétet végzett, mindennapi munkája mellett lankadatlanul kísérletezett, kutatott. Néhány olyan műszert is kidolgozott és létrehozott, amely megkönnyítette a műtéteket. Sokat és behatóan foglalkozott a tüdőgyógyászattal, egy külön tüdősebészeti részleget nyitott a sebészeti osztályon. Tevékenységének fő területe azonban a hasüregi sebészet volt, a szakemberek véleménye szerint is merész, egészen bravúros beavatkozásokat hajtott végre. Pályája során mintegy 30 ezer operációt végzett. Életének 88. évében, 1997. augusztus 31-én halt meg – tudhattuk meg Koroljova Erzsébettől.

Köszöntötte az emlékezőket dr. Baracsi Zsuzsanna ungvári magyar konzul is, aki kijelentette: „Wittenberger Miklós nevét hálával és tisztelettel emlegette egykoron sok meggyógyított beteg a városban és Kárpátalja-szerte, innovatív módszereivel hozzájárult az orvostudomány fejlődéséhez, kétségkívül méltó arra, hogy az utókor emléktáblával emlékezzen meg róla.”

Dr. Oroszi Pál, a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ orvosigazgatója egykori kollégája kapcsán elmondta: „Már diákévei alatt is dolgozott a prágai klinikai kórházban, de a nyári szünetekben Nagyszombaton, Rimaszombaton és a munkácsi kórházban is. 1934. december 14-én kapta meg diplomáját és orvosdoktori címét. Visszatért szülőföldjére, a háború alatt többféle beosztásba is dolgozott, de sebészként Munkácson kezdett kiteljesedni az ő munkássága. 1945-től a sebészeti rendelő vezetőjének nevezik ki, egy ideig vezeti a szülész-nőgyógyászati osztályt, állandóan ügyeleti tevékenységet folytatott, urgens sebész volt. 1948-ban már országos kitüntetésben részesült. Állandóan tanult, képezte magát és közben állandóan műtött” – mondta el róla dr. Oroszi Pál, kiemelve, hogy 1952-től ő volt Munkács és környékének fősebésze, a kórházban folyamatosan vezette be az új műtéti eljárásokat. A legbonyolultabb mellkasi, illetve urológiai műtétektől sem riadt vissza, bátran alkalmazta a legkülönbözőbb nőgyógyászati és szülészeti eljárásokat. Az akkori szegényes eszköztár mellett kitűnő diagnoszta volt, sok honfitársunk köszönhette neki életét és visszanyert egészségét. Mindig kísérletezett és új eljárásokat keresett. Sikerült megterveznie és munkácsi ezermesterek segítségével le is gyártania a tüdőn végzett műtéteknél használt műszert. Egy általa tervezett és legyártott műszer olyan sikeres volt, hogy bekerült az akkori szakkönyvekbe.

Dr. Vaszil Babilja sebész-urológus is nagy tisztelettel emlékezett meg egykori mesteréről, hosszasan sorolva, hogy az orvostudomány legkülönbözőbb szakterületeihez tartozó, komplikált műtétek egész sorát végezte, sok-sok műtéti újítást is bevezetett. Wittenberger Miklósnak több száz tanítványa volt, akik később Kárpátalján és országszerte ismert sebészek lettek, ezek nevét is hosszan sorolta Babilja doktor, akinek emlékei szerint a nagy tekintélyű, mindenki által tisztelt és elismert sebész főorvos soha nem kiabált, soha nem emelte meg a hangját a kollégáira, ha mégis indulatos volt valaki miatt, csak annyit mondta: „Tak, do csorta!” (mi magyarul valami olyat jelenthet – Az ördögbe!). Sajnos utolsó éveiben beteg volt, de tisztelők, kollégák vették körül és szerető család.

Dr. Wittenberger Miklósnak négy lánya született. Éva követte őt az orvosi pályán, sajnos már ő sem él, ahogy a legidősebb lány, Zsuzsanna sem. Ott volt viszont az emléktábla-avatáson a Budapesten élő két lánya, Katalin és Mária. Alter Katalin, a budapesti zeneakadémia tanára édesapjáról mint emberről, apáról, családfőről beszélt, hisz ilyen közelről kevesebben, orvosként sokan ismerték. Édesapjuk mindig érdeklődött az emberek iránt, mindenkinek a betegsége foglalkoztatta annak ellenére, hogy ő sem érezte sokszor jól magát. Sok elfoglaltsága ellenére is kiváló apa volt, aki odafigyelt a lányaira, sokat foglalkozott a családjával. Nem volt beszédes, sokat olvasott. Ugyanakkor szerette Kárpátalját, a természetet, a természetjárást, rendszeresen sportolt, úszott, korcsolyázott, télen síelt, vele kellett tartsanak a lányai is, később majd öt unokája is, akik között nagy örömére már volt egy fiú is. Lánya, Katalin szerint őket és unokáit is arra tanította, hogy szeressék a világot, amiben élnek, és ne mindig valami különlegeset akarjanak, hanem örüljenek annak, amit a Jóisten adott mindannyiunknak.

Az emléktáblát a megemlékezéseket követően Koroljova Erzsébet és Olekszandr Lengyel, a Munkácsi Kistérségi Önkormányzat Végrehajtó Bizottságának vezetője leplezték le, a szűnni nem akaró esőben.

Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke, megyei képviselő tudósítónknak elmondta: „Az alapszervezet kezdeményezte a táblaállítást, a járási szervezetnek sikerült rá megpályázni a Bethlen Gábor Alapnál a támogatást. A gránittáblát egy helyi szakember készítette, és nagyon sokan segítettek a felállításában, akiknek ezúttal is szeretnénk köszönetet mondani.”

Wittenberger doktor lányai, Alter Katalin és Lucánics Mária régi fényképekből összeállítottak egy fotóalbumot is, amelyet az eseményt követően megmutattak tudósítónknak, a képeket látva sorra jutottak eszükbe a régi családi történetek. Családjuk Németországból származott, Luther városából, Wittenbergből. A XIV. századtól élt a család a történelmi Magyarországon, ugyanakkor ragaszkodtak evangélikus vallásukhoz. Eredeti nevük Lady volt, a nagyapjuk sírkövén, Szolyván még a Lady von Wittenberg név szerepelt, amit később Wittenbergerre változtattak. A nagypapa Szolyván volt postamester, édesapjuk is ott született 1909. október 11-én, s hatan voltak testvérek, Miklóson kívül Béla, János, Sarolta, Irén és Márta.

A híres orvos szerette a lányait, de a negyedik lánya születése előtt már az egész város szurkolt neki, hogy fiú legyen. Végül el kellett fogadja: „Ez is lány” – mondta el Katalin és Mária. „Fiatal orvosként a szülészetet és nőgyógyászatot választotta, Prágában abból tett szakvizsgát. Kárpátalján Fedinec Sándor volt az első számú sebész akkoriban, aki ugyancsak Prágában tanult. Látva apánk felkészültségét és tehetségét, ő vette maga mellé Munkácsra. Nem volt más választása, sebész kellett legyen, hisz minden adottsága megvolt hozzá. Apánk legfontosabb segítsége két korábbi apáca volt a kórházban: Laurencia, aki mindent tudott, apánk szerint már operálni is tudott volna, illetve Illária nővér, aki főnővérként dolgozott Munkácson” – mesélték el a fotókon látható emberek kapcsán a lányai. Az albumban van egy fotó dr. Wittenberger Miklós orvosi diplomájáról, illetve pontos rajzok az általa megtervezett orvosi műszerekről. Ezek közül a tüdő gyors összevarrására szolgáló eszköz ma világszerte a legismertebb. Ennek kapcsán elmondták, a háború után nagyon sok volt a tbc-s nemcsak Kárpátalján, hanem Szovjetunió-szerte, sokuk életét csak műtéttel lehetett megmenteni. Viszont abban az időben éterrel altatták el a betegeket műtét előtt, ami nagyon veszélyes volt a beteg és az orvos számára egyaránt. A tüdőműtéteknél az étert nagyon bonyolult volt alkalmazni, ha hosszú volt egy műtét, akkor a beteg abba halt bele – emlékezett vissza Katalin és Mária. Édesapjuk ezért tervezett egy eszközt, amely jelentősen lerövidítette a tüdőműtétek hosszát. Egy munkácsi autószerelő barátjával ketten készítették el a tüdő-, valamint a gyomor- és bélműtétek során használt másik eszközt is, ezekre a család teljes ezüstkészlete ráment. A sikeres tüdőműtétek híre messzire eljutott, a doktort meghívták Moszkvába, hogy mutassa be az általa konstruált orvosi eszközt, hogyan kell vele műteni. El is ment, megműtött ott egy beteget. A tüdőműtétekhez két egyforma gépet készítettek az autószerelő barátjával, arra kérték, hogy az egyiket hagyja ott, egy sürgős esetet megműtenek vele és hamarosan utánaküldik majd. Otthagyta, de soha nem látta többé. Pár hónappal később a Sebészet című szovjet szakfolyóiratban olvashatta, hogy hazánk egy eldugott kis városában, Munkácson, dr. Wittenberger konstruált egy orvosi eszközt, amely sajnos nem volt tökéletes, de Ivanov professzor tökéletesítette. A szabadalmat később eladták Amerikának, és bekerült a szovjet sebészeti szakkönyvekbe is. „Apánk ebbe az átverésbe belebetegedett. Ezzel magyarázta utólag rákbetegségének kialakulását is, amit fiatalkori barátja sikeresen megoperált Budapesten. Ezen a képen láthatja a szovjet kitüntetéseit, amelyeket kapott mindezért” – mutatta Katalin lánya az egyik fotón, aki elmondta, hogy a szakirodalmat csehül, magyarul és más európai nyelveken is követő édesapja haláláig nem tudott akcentus nélkül beszélni oroszul, a sok műtét mellett nem maradt elég ideje a publikálásokra és tudományos karrierjének az építésére. Voltak olyan irigy, kisstílű emberek is, akik többször feljelentették. Ugyanakkor édesapjukat Munkácson mindenki ismerte és tisztelte, tekintélye volt a kórházban és a városban egyaránt.

Badó Zsolt