1956 robbanása

1956. október 23-án Budapesten hatalmas tüntetésre került sor, melynek résztvevői ekkor még „csak” politikai reformokat követeltek. Ám a Magyar Rádió székházánál eldördült első ÁVH-s sortűz, majd a szovjet katonai beavatkozás nyomán forradalom és szabadságharc robbant ki. De ki is hívta be az intervenciósokat?

Az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) legfelső szerve, a Központi Vezetőség október 23-án késő este kért segítséget Moszkvától a „rendteremtéshez”, az első páncélos egységek viszont már a szürkületi órákban megindultak a magyar főváros felé. Ugyanis Tyihonov altábornagy, a honvédelmi miniszter mellé beosztott szovjet főtanácsadó a honvédelmi miniszter beleegyezésével már délután mozgósította a Magyarországon állomásozó csapatok egy részét. Az első páncélosékek október 24-én hajnalban dübörögtek be Budapestre, ám nem várt ellenállásba ütköztek. Magyar katonatisztek az előző fél évtizedben a munkahelyeken és az iskolákban kötelező tanfolyamokon sajátíttatták el a résztvevőkkel, hogy egy nyugati támadás esetén miként kell gerillaháborút vívni, s ennek részeként hogyan kell városi körzetekben ellenállási gócpontokat kialakítani. Az egykori hallgatók pedig most jelesre vizsgáztak. A késő este és éjjel még az ÁVH-s egységekkel összecsapó forradalmárok kora reggeltől már az intervenciósok ellen indítottak elszánt védelmi harcot, akik ledöbbentek, sőt volt, ahol pánikba estek, és a gyorsabb visszafordulás végett páncélozott járműveikről lekapcsolták az általuk vontatott lövegeket, így páncéltörő ágyúkkal „ajándékozták meg” a felkelőket. Az egyik legjelentősebb fegyveres csoport a Corvin közben jött létre, s előbb Iván Kovács László raktáros, majd Pongrácz Gergely agronómus lett a parancsnoka. Október 24-től heves és sikeres harcokat vívtak a főváros belső kerületeibe itt áttörni akaró szovjetekkel, s bár az utóbbiak támogatására a honvédelmi miniszter a Corvin közzel szemben fekvő Kilián György laktanyába vezényelte Maléter Pál ezredest, ő katonáival a szabadságharcosok mellé állt, s együttes erővel még eredményesebben küzdöttek az intervenciósok ellen.

Amúgy a Honvédelmi Minisztériumot zűrzavar jellemezte. A Budapestre vezényelt magyar csapatok szinte mindegyikét pozícióvédelemre utasították, további parancsokat viszont nem kaptak, s mivel amúgy is a forradalmárokkal rokonszenveztek, sok tiszt és közlegény a különböző ellenállócsoportokhoz csatlakozott. A harcok döntő többsége Budapesten zajlott, ám Kelet-Magyarországon, illetve a Duna‒Tisza közén is történtek összecsapások. Az október 24-től Magyarország keleti határait átlépő, a főváros felé vonuló szovjet hadoszlopokra helyi felkelők nyitottak tüzet. A forradalom egyik legtragikusabb eseményére, egyúttal viszont az egyik fordulópontjára pedig október 25-én került sor, amikor a Kossuth teret övező épületek tetejéről az ott állást foglaló ÁVH-sok, illetve „megbízható” rendőrök és katonák Gerő Ernő pártfőtitkár utasítására, Piros László belügyminiszter tűzparancsára golyózáport zúdítottak a Parlament előtt békésen tüntető tömegre. Ezt követően viszont elemi erővel tört fel a népharag az ÁVH ellen, melynek budapesti egységei laktanyáikba zárkóztak, és politikai utasításokra vártak – ám azok elmaradtak. Miért? Ugyancsak október 25-én szovjet pártküldöttség érkezett Budapestre az örmény Mikojan és az orosz Szuszlov személyében, s tárgyalni kezdtek Gerővel, valamint Nagy Imre miniszterelnökkel a helyzet megoldásáról. A reform-kommunista, így népszerű Nagyot a sztálinista pártfőtitkár nevezte ki kormányfővé még október 23. éjjelén, így remélve lecsillapítani a forrongó tömegeket. Az utóbbi politikus azonban nem lett fejbólintó János, kezdettől konfrontálódott a keményvonalasokkal, politikai megoldást keresett, s míg az október 25-i tárgyalásokon Gerő a „kemény kéz” álláspontját képviselte, addig Nagy a politikai és gazdasági reformok útján való kibontakozás lehetőségét vázolta fel, a szovjet delegáció pedig a miniszterelnöknek adott igazat. Gerő visszalépett, leváltották, s az ekkor még Naggyal egyetértő Kádár János került a helyébe. A kormányfő és az új pártfőtitkár pedig rádióbeszédében reformokat ígért, sőt kijelentették: amint helyreáll a rend, tárgyalásokat kezdeményeznek a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról.

Október 25-től a vezető forradalmi szervek is megalakultak, s a Szovjetunió gyámkodása alól felszabadult, demokratikus többpártrendszerű, de tág értelemben véve szocialista társadalmú, amolyan harmadik utas Magyarországot kívántak felépíteni. Október 26-tól pedig vidéken is kezdetét vette a szovjet típusú kommunista rendszer felszámolása, ami roppant gyorsan zajlott le, bár volt, ahol az ÁVH a tüntetőkre lőtt. Október 28-án aztán Nagy Imre rendeleti úton feloszlatta az ÁVH-t, s ugyanezen a napon további jelentős eseményekre is sor került. Nagy Imre a szovjet nagykövetségen Mikojan és Andropov nagykövet társaságában telefonon tárgyalt Hruscsov szovjet pártfőtitkárral az intervenció beszüntetéséről, az általános fegyvernyugvásról, valamint a szovjet csapatoknak a fővárosból való kivonulásáról, s szabad kezet kapott a magyar politikai élet irányításához. Gerő és még három prominens sztálinista politikus a Szovjetunióba vonult száműzetésbe, majd később további 23 keményvonalas kommunista követte őket. Az intervenciós erők pedig október 29-én megkezdték, majd október 31-én be is fejezték a Budapestről való kivonulást. Közben október 30-án jelentős események történtek. A honvédség, a rendőrség és a felkelőcsoportok kijelölt tagjaiból megalakult a Nemzetőrség, melynek feladata a közrend, a közbiztonság fenntartása lett, s a kormány elképzelései szerint addig maradt volna fenn, míg az utolsó szovjet egység is el nem hagyja Magyarországot. Emellett Nagy Imre szakított az egypártrendszerrel. Újjáéledt a jobboldali Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a baloldali Magyarországi Szociáldemokraták Pártja és a Petőfi Párt nevet felvett Nemzeti Parasztpárt. Új pártok is születtek, mint például a jobboldali Keresztény Demokrata Párt (így, három szóban írták a nevüket – a szerk.). Az MDP viszont széthullott, romjain a reform-kommunisták létrehozták a Magyar Szocialista Munkáspártot. Az összes polgári szabadságjog érvényesült, s a harcok elültével úgy tűnt, győzött a forradalom. Az október 30-ról 31-re virradó éjszaka azonban sorsdöntő tanácskozásra került sor a Kremlben. A Nagy Imre-vonal iránt eddig engedékeny Hruscsov mindinkább a szovjet „héják”, köztük Zsukov hadügyminiszter és Molotov volt külügyi népbiztos befolyása alá került, akik egyre győzködték: a szovjet birodalom Duna-medencei pozícióinak megőrzése érdekében le kell verni a magyar forradalmat. Az október 31-i újabb pártvezetőségi ülésen pedig végleg beadta a derekát.

Ettől a naptól kezdve újabb és újabb szovjet csapatok lépték át a magyar határt, s indultak el Budapest felé, s a Magyarországon állomásozó egységek is odatartottak. Nagy Imre tiltakozásait fejezte ki Andropovnál, illetve rajta keresztül Moszkva irányában. Hasztalan. Így november 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét, másnap pedig az ENSZ-hez fordult segítségért, s arra kérte a nagyhatalmakat: nyújtsanak segítséget a semlegesség megvalósulásához. Ugyanezen a napon Kádár „eltűnt”. Andropov viszont arról informálta Nagyot, hogy a szovjet kormány tudomásul veszi a semlegesség kinyilvánítását, s készek ez ügyben tárgyalni. Majd november 3-án a Honvédelmi Minisztériumban összeült a magyar‒szovjet katonai bizottság, melyen a szovjetek ígéretet tettek a csapatkivonásra, majd a tököli szovjet főhadiszállásra hívták meg újabb tárgyalásra a magyar katonai bizottságot, mely november 3-án késő este oda is utazott, ahol a nemzetközi jogot lábbal tiporva letartóztatták a magyar küldöttséget, benne a honvédség legfőbb vezetőit. November 4-én pedig megindult a szovjet katonai támadás Budapest ellen. A magyar haderő szervezett ellenállását a vezérkarban lévő, szovjetekhez hű tisztek szabotázzsal megakadályozták. Mindemellett több helyütt kemény harcokat vívtak a honvédegységek, a nemzetőrök, a felkelők a hatalmas túlerővel támadó szovjetekkel szemben. A Nemzetőrség és a hadsereg utolsó szervezett ellenállása Dunaújvárosban, a november 7-i fegyverletétellel ért véget. Kádár János vezetésével pedig megalakult a szovjeteket kiszolgáló „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány”. Miért vált Kádár árulóvá? A kérdésre máig sincs válasz. Mindenesetre dicstelen szerepet játszott a következő hónapok megannyi tüntetésének a vérbefojtásában és a kegyetlen megtorlásban, melynek során Nagy Imrét is kivégezték. Ám a forradalomban megmutatkozott hatalmas erő is hozzájárult a kommunista diktatúra későbbi megpuhulásához.

Lajos Mihály