Szabó Lőrinc: Ősz az Adrián

Félig vízben, félig a parton

fekszem az őszi ég alatt;

egyszerre ringat és melenget

a tenger és a déli nap:

szikrázó ujjai becéznek,

gyúrnak, gyötörnek édesen,

húnyt szemmel és borzongva tűröm,

hogy paráználkodnak velem.

Húnyt szemmel és borzongva tűröm

a nap s a tenger csókjait

s testem gyönyörűsége némán

könyörög és imádkozik:

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget,

bent moss ki, mélyen, ahol annyi

fáradt sötétség didereg;

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,

hogy meggyógyuljak odabenn,

világítsatok át egészen,

hogy lelkem új és friss legyen;

ősz van – fűtsetek át sietve,

jóságos, erős sugarak,

hadd vigyem magammal a télbe

e tiszta, kései nyarat!

Ősz van, október vége, az évszak második fele. Hol szeles, esős, hideg napra ébredünk, hol pedig verőfényes hétvége jut nekünk. Az éltető égitest még küldi a fényét, de már egyre kevesebb melegséggel öleli át testünket. Ami azt illeti, mi jól bírjuk a hidegebb napokat, de már bekapcsoltuk a fűtést. Főként, hogy vendégek jöttek, még a végén azt gondolják, nekünk arra nem telik. Próbára tettük a kormánykommünikét, s bejött, gáz van. Budapesten, Angyalföldön. Elmerengtem a konvektor előtt, az üvegen át figyelve a lángok kaotikus táncát. Arra gondoltam, mily tökéletlen teremtés az ember. Néhány hónappal ezelőtt – a szokatlan hőségtől szenvedve – a hűsítő napokra vágytam, s már-már könyörögtem az égnek az esőért, most meg a meleget áhítom, s nosztalgiával gondolok vissza a verejtékes nyári napokra. Amikor Balatonföldváron, a Riviéra Hotel előadótermében komoly dolgokról volt szó, én meg vidáman élveztem a magyar tenger vizét. Kicsit zavaros, iszapos, alacsony a vízállása, de a miénk.

Szabó Lőrinc az Adriáról ír, de sajnos én még sosem jártam ott, nekem marad a Balaton, a Velencei-tó, no meg a Dédai. De mily balgaságot írok itt, csapodár képzeletem megmásítja a valót, hiszen mily távol van tőlem a Dédai-tó, mily elérhetetlen nekem! Az elmének semmi sem szabhat határt, de a test törékeny és halandó, megesik, hogy létének védelmében nem érdemes átlépni egy határt. Sem.

Ősz van, a legszínpompásabb hónap, amely pávaként lépdel a többi között, s büszkén, már-már dölyfösen mutogatja szivárványszín tollait. Ezekkel a tollakkal írja a levelek ezreit, tízezreit, millióit, s mindegyre küldözgeti, szerte a nagyvilágba. Ír az elmúlt nyárról, a fehér arcú télről, mely közeleg, a szerelemről, a magányról, ami egyformán gyötör fiatalt és öreget. Ír a bölcsességről, mit nem ismer a balga, nem tudhatja, mily nagy a hatalma. Ír a madárpárról, akik otthonukat hátrahagyva Afrikába repültek, hol várja már őket Viktória. Ők láthatják a Dédai-tavat, de már nem akadt nekik otthon elég elemózsia. Ír a feleségről, ki messzi idegenből várja a levelet, melyet a szeretett férj a csatazajban papírra vetett. Ír az édesanyáról, ki féltőn óvja kamasz fiát, s szíve görcsbe rándul, ha meglát egy katonát. Ír az öreg földművesről, aki érzi, számára ez az ősz lesz az utolsó, megfáradt testét várja egy kátrányszín koporsó. Ír a copfos kislányról, kinek oly sebes a lépte, a park gyepén levelekből rakja ki a szót: Béke!

                Lengyel János