Óceánia elsüllyedt civilizációi

Nan Madol romvárosától a Húsvét-sziget szobraiig

Az európai felfedezők a Csendes-óceánon hatalmas ősi építményekre, illetve kőszobrokra is bukkantak, melyek az építészet és a szobrászat helyenkénti magas szintjére utalnak. Ismerjük hát meg Óceánia letűnt civilizációit!

A Csendes-óceán nyugati felén, az Egyenlítőtől északra sorakoznak a Karolina-szigetek. Egyiküknek, Pohnpeinek a partjánál egy 80 hektár területű romváros, Nan Madol építményei emelkednek a hullámok fölé. Építői előbb koralltörmelékek egymásra rakott rétegeiből 92 mesterséges szigetet építettek a part menti korallzátonyra – megjegyzendő: nincs két egyforma méretű és alaprajzú sziget –, majd 5–50 tonnás, vízszintesen egymásra helyezett, jól megmunkált bazaltoszlopokból egyberótt hatalmas falakkal vették körül a szigeteket, melyeken különböző kőépületeket emeltek. Ám amikor a XIX. században az európaiak felfedezték a várost, amit találóan a Csendes-óceán Velencéjének neveztek el, már lakatlanul állt.

Kik és mikor építették fel? A település történetét csak a szájhagyomány alapján tudjuk – részben – rekonstruálni. Pohnpein Kr. u. 500-tól 1628-ig uralkodott a Saudeleur-dinasztia, mely 1285 és 1485 között építtette fel a várost. A mesterséges szigetek más-más funkciókat töltöttek be. Egyeseket különböző mesterségek művelői, például kenukészítők lakták. Mások temetkezési helyekül szolgáltak, mint a legépebben megmaradt sziget, Nan Douwas, melynek falai 8-9 méter magasak és 3-4 méter vastagok, míg a falakon belül egy óriási kő sírbolt áll, s itt található Nan Madol börtöne, amit egyetlen, kéttonnás kőlappal zártak le. Több szigeten pedig templomokat, egyéb közösségi épületeket emeltek, és szertartásokat, köztük szertartásos táncokat végeztek. Nagyon tisztelték a mennydörgés istenét, illetve az angolnákat. Az utóbbiakat tavakban tartottak, és teknősbékahússal etették.

Miként épült fel a város? A vulkanikus szigeten több bazaltömléses kitörés is történt, s találtak nyomokat a bazalt kibányászására. Csakhogy a tűzhányó a várostól 10 mérföldnyire, a sziget túlsó végében magasodik. Hogyan szállították az oszlopokat a mesterséges szigetekre, és miként építették fel a falakat? A szájhagyomány szerint egy testvérpár különleges képességet kapott az istenektől, hogy egymásra lebegtessék a kőhasábokat. S mi lehetett a valóság? Valószínűleg görgők és kötelek segítségével földrámpákon húzták a helyükre a bazaltoszlopokat. De miként szállították azokat a mesterséges szigetekre? Kézenfekvőnek tűnne, hogy tutajokon. Csakhogy a szigetek között húzódó, négysávos autópálya szélességű csatornák nagyon sekélyek, dagálykor is csak egy átlagos magasságú ember derekáig ér a víz, s kérdéses, van-e akkora felhajtóereje, hogy fenntartotta volna a roppant oszlopokat hordozó tutajokat. A város elnéptelenedéséről pedig semmit sem őriz a szájhagyomány. Nan Madol rejtélyei még megoldásra várnak.

A Csendes-óceán túlsó részén egy magányos szárazulat emelkedik ki a tenger kéklő végtelenéből: a Húsvét-sziget, mely elsősorban monumentális kőszobrairól, bennszülött, rapanui nevükön a moaikról ismert. A 887 szobrot egy elterjedt tévhit fejszobornak nevezi, pedig törzzsel is rendelkeznek, s a karok is látszanak rajtuk. Közülük 397 darab a fő elkészítési helyszínen, a kihunyt Rano Raraku-vulkán oldalában áll, nagyrészt befejezetlenül, a kifaragás különböző stádiumaiban. Az itteni kőbányában puha, könnyen megmunkálható kőzetből, tufából faragták ki azokat, s rá is bukkantak a kifaragásukhoz szükséges, obszidiánból, illetve bazaltból készült, itt hagyott kézi csákányokra. 55 moai pedig másutt és más kőzetekből, megszilárdult vörös lávából, bazaltból vagy trachitból készült. Méreteik lenyűgözőek. Általában 4,05 méter magasak, a legnagyobb kész szobor csaknem 10 méter magas, vállszélessége 3,2 méter, s 80 tonnát nyom. A legnagyobb, befejezetlenül hagyott moai pedig 20 méter magas és 270 tonna tömegű lett volna, ám valószínűleg nem tudták volna megmozdítani, ezért hagyták félbe. Szemgödreikben pedig eredetileg fehér korall és fekete lávadarab kombinálásával kőszemeket alakítottak ki. A XVIII. században érkezett első európai hajósok még a tengerpartokon kialakított kőemelvényeken állva látták a szobrokat, melyeket később, törzsi konfliktusok során ledöntöttek. (A modern korban többségüket újból felállították.) Az ahuknak nevezett talapzatokon több moai is állt (s újból áll), a legnagyobb, három teraszos, kőtömbökből, kőtörmelékből és tömítésre használt földből épült emelvény súlyát pedig 2 000 tonnára becsülik.

Mikor készültek a szobrok, kiket ábrázoltak, miként szállították azokat a talapzatokhoz, és hogyan emelték a helyükre?  A moaik a XII. és a XVI. század között készültek a különböző törzsek élő főnökeit vagy istenített ősöket ábrázoltak, s a tengerpart mentén, átlag 700 méterenként megépített alapzatokon helyezték el azokat, arccal a sziget belseje felé, így az egyes törzsek földjeire néztek. Faszánokon vagy görgőkön, farostokból készült kötelek segítségével vontatták a moaiak a talapzatokig. Thor Heyerdahl norvég kutató kísérlete során 180 rapanui kötelek segítségével el tudott húzni egy faszánra fektetett 10 tonnás kőszobrot. Az emelvényekre pedig rámpán vontatták fel a moaikat, s kísérletileg bebizonyították, hogy faoszlopok és kötelek segítségével állították fel azokat, illetve hogy gerendákkal, kötelekkel húzták fel a szobrok fejére a vulkáni salakból – scoriából – kifaragott pukaókat, afféle koronákat. Eredetileg ugyanis a moaikat ezekkel ékesítették, ám döntő többségüket a modern korban nem helyezték vissza. Megjegyzendő, hogy a Marquises-szigeteken, Új-Zélandon, valamint a Pitcairn-szigeteken is fedeztek fel emelvényekre állított kőszobrokat, ám ezek száma és mérete elmarad a húsvét-szigeti műemlékekéitől. A moaik mellett a Húsvét-szigeten született meg Óceánia egyetlen írásrendszere, melynek emlékei 26 (eddig előkerült) fatáblán, egy félhold alakú melldíszen és egy uralkodói fajogaron őrződtek meg. A jelek jelentése mára a feledés homályába veszett, a megfejtési kísérletek legvalószínűbbike szerint teremtés- és eredetmondákat írtak le a segítségükkel. A XVII. századra azonban a sziget összes erdejét kivágták, így ökológiai, majd ebből kifolyó civilizációs katasztrófa következett be: a túlnépesedett szigeten – fák híján – nem tudtak hajókat ácsolni, az ott ragadt törzsek pedig a szűkös élelemforrásokért vívott harcaikban jórészt felmorzsolták egymást.

Lajos Mihály