Szentjánosi Csaba: Let it Be

Haldokló édesanyám kezét fogtam,

templomkupolaként borult a kezemre,

annyi mindent csinálunk,

hogy elfelejtsük az emberiség bűneit,

magunkra húzzuk századunk takaróját,

hogy az interneten, a munkába vezető úton,

mindenhol gyónjunk,

közben meg kinyitják arcunk ablakát:

a mosolyt, mások,

mert tudjátok, néha egy-egy verssel

megmentjük valaki gondolatát,

hogy élete üzenetével

ne szálljon el a semmibe…

már hosszú hónapok óta…

és soha senki nem fogja már mondani:

hogy drága kisfiam!

kiköltözünk a világba: országunk van,

kedvenc tengerpartunk

(már aki eljut oda), lakhelyünk,

mégis van egy olyan érinthetetlen részünk,

amit csak a csend, csak a szeretet

tud megérinteni,

és ilyenkor kifutunk a percek esőjébe,

átszakítjuk a halál korlátját,

amivel lezártak egy életet,

ilyenkor megtaláljuk őseink

titkait magunkban,

és egymás szemébe nézve,

meglátjuk emberiségünk

évezredes útját,

míg egy rákoskeresztúri lakótelepen,

egy nap fogságában,

kiszabadul belőlünk a világ sóhaja,

mert szívünk falán átkopog

embertestvérünk,

aki ezt az éhes celebközpontú

századot nem tudja megetetni,

de nekünk adja

tudata utolsó morzsáit…

több hónapja el kellett engednem

kezedet, drága édesanyám,

mégse kezednek volt simogatása sosem,

hanem simogatásodnak kezed,

és simogatásod megmaradt…

Ahogy sorra gyűlnek az évek az életem polcain, egyre többet foglalkozom a halállal, az elmúlással. Biztosan így vannak ezzel mások is. Főként akkor döbbenek rá halandóságom megmásíthatatlan tényére, amikor a közelemből ragad el valakit a kaszás. Az utóbbi években sok barátomat és ismerősömet szólította magához a teremtő gondviselés. Fiatalok voltak, mert mindenki fiatal, amíg él; korán mentek el – valakinek a végzetes betegség mondott álljt, mások egy értelmetlen háború áldozataivá váltak.

A halál az élet része, hangzik el sokszor a közhely; én inkább úgy mondanám: az élet a halál tartozéka. Az ember megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. A halál mindig fájdalommal jár, az élők, az ittmaradottak fájdalmával.

A Rákoskeresztúron élő költő, Szentjánosi Csaba ezzel a megható verssel emlékezik meg édesanyjáról, aki már több hónapja itt hagyta az árnyékvilágot, de fia még mindig érzi kezének simogatását. Az íróember mindig előnyben van, hiszen kiírhatja magából a keserűséget, a fájdalmat, a haragot, minden érzést, mi ott belül rágja és emészti. Aki olvassa ezt a verset, és szintén elvesztette az édesanyját, most felsóhajthat: igen, ezt érzem én is. E sorokat írhattam volna én is!

Szentjánosi Csaba költő, az Art’húr Irodalmi Kávéház című internetes irodalmi portál szerkesztője. Eddig két verseskötete jelent meg. Évtizedek óta publikál. Korábban évekig rendszeresen jelentek meg versei a Hitel, a Parnasszus és a Palócföld című folyóiratokban. Napjainkban a Magyar Múzsa állandó szerzője. Pályáját Pintér Tamás író indította el, később olyan neves irodalmárok segítették, mint Bella István, Döbrentei Kornél és Turczi István. Alkotói barátság fűzi Jóna Dávid költőhöz.

Csaba közvetlen, barátságos ember. Életében több száz publikációja volt már, de még ma is úgy tud örülni, ha valahol megjelenik egy új verse, mint ahogy azt kezdő költőként tette. Versei érzelemdúsak, közérthetők, az élet szinte minden területét lefedik. Műveit olvasva az ember sokszor magára ismer, ismerősek a gondolatok, az érzések.

Kedves olvasók, kárpátaljai honfitársaim, ajánlom figyelmetekbe Szentjánosi Csaba költészetét!

Lengyel János