Izsó Zita: Ivadékaikat a bölcsőszájú halak
Az egészből leginkább a hóra emlékszem.
Könyököltünk a párkányon, és a végtelen fehérséget néztük,
amikor ránk törték az ajtót a katonák.
Arra még volt időm, hogy berángassam a húgomat a kamrába.
Mialatt ott rejtőztünk,
minden lélegzetvétel úgy fájt,
mintha puskák szuronyaival döfködnének,
és attól féltem,
a szurkálások helyén
be lehet majd nyúlni a bordáim közé.
Aztán mindennek vége lett.
Megtalálnak minket, a húgom sikítani kezd,
én összeszorítom a szemem, hogy ne lássam, mit tesznek vele.
Azt mondják, a legnagyobb szükségben halljuk meg az Isten szavát.
De talán azért nem tudsz beszélni,
mert nem a tenyereden, hanem a szádban hordasz minket, uram,
mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.
Kirángatnak a kertbe, szétfeszítik a lábamat.
Hóval tömik be a szám, mert zavarja őket
az a furcsa, elnyújtott, magas sikítás,
amiről én sem tudtam mindjárt, hogy belőlem jön,
azt hittem, megint beragadt egy oltalmat kereső rágcsáló
a szigetelés és a tető közé,
és annyiszor fut neki a faburkolatnak,
míg véresre nem veri a fejét, és ott nem marad.
De amikor betömték a számat hóval, rájöttem,
hogy belőlem jött az a hang.
A hó szépen lassan olvad a számban,
a leve lassan csurog le a torkomon.
Pont olyan íze van, mint amikor a húgommal a hóesésben
kinyújtottuk a nyelvünket.
Pedig mióta elkezdődött a háború,
semminek sincs ugyanolyan íze,
sem anyám levesének,
sem a dédi sült almájának,
sem a nagyanyám piskótájának,
de a hó íze semmit sem változott.
Anyám azt mondta, az Isten nem a szájában,
hanem a tenyerén hord minket.
Aznap, amikor leesett az első hó Budapesten, korán keltem, korán kezdek a munkában. Angyalföldi otthonomból kilépve megéreztem a hó leheletét. Nem volt már szűz, legfeljebb a háztetőkön és a sarki üres telken. Az úttesten megannyi jármű gyalázta meg testét, a járdán pedig emberi lábak tapodták.
Nem élvezhettem soká a havazás okozta idillt, a Kerekes Szálló udvarán hangoskodó sokaság rángatott vissza a valóságba. Ukrán vendégmunkások várták a munkásbuszokat, hamarosan kezdődik a műszak. Le kell váltani az éjszakásokat!
Amikor ukrán vagy orosz szót hallok a szálló közelében vagy a sarki kisboltban, mindig az öldöklés, a sok éve tartó háború jut az eszembe. Nem is juthatna más, hiszen minden híradás erről szól. Vajon a lövészárkokban rettegő embereket kik és mikor váltják le? Megélik-e a holnapot? Hiszen jön az éjszaka, s vele együtt az égből érkező halál.
A halál csak egy szó, de vannak nyelvek, kultúrák, ahol több elnevezése van a fogalomnak, mint az inuitoknál a hónak. A hónak, ami alig ért földet, vagyis aszfaltot és betont, és máris múlni kezdett a kerekek és a bakancsok alatt, tetemét egy sárga autóból szórják fel.
Eszembe jutottak Izsó Zita emberi pusztítást és szenvedést egyaránt megidéző szavai, az érzelmeket felkavaró és az emberiségbe vetett hitet komolyan próbára tevő verse.
Nem láttam még élőben bölcsőszájú halat, Angyalföldön nem honos. Nem láttam még élőben a háborút, mert itt az sem honos, legfeljebb a kultúrharcnak becézett pávatánc. Nem kell átélnem a légiriadók vészjósló hangját. Nem kell rettegnem, hogy éjjel eltalál-e egy szárnyas bomba vagy egy drón. Nem kell hallgatnom az ágyúzás zaját. Nem kell végignéznem az országrombolást és a nemzethalált. Szerencsés vagyok! Szerencsés vagyok én, Hilda, Angyalföld lakói, Budapest, Magyarország!
Lengyel János