Csundák-Dancsa Annamária rekordbeállításra készül

Fókuszban az ötödik olimpia

Nem egészen egy év múlva, 2026. február 6-án, Olaszországban fellobban majd a XXV. Téli Olimpiai Játékok kezdetét jelképező láng, és kezdetét veszi a téli sportágak négyévente megrendezendő legnagyobb seregszemléje. A Milánó–Cortinában sorra kerülő eseményen 116 versenyszámban osztanak majd érmeket 90 ország 2900 sportolója között. Jó esély van rá, hogy a női snowboardosok 30 fős mezőnyében ott lesz majd a másfél évtizede minden olimpián induló ungvári Csundák-Dancsa Annamária, akinek ez lehet az abszolút ukrán rekordot jelentő ötödik ötkarikás szereplése.

Annamária február elején az Ivano-Frankivszk megyei síbázison, Bukovelben megrendezett országos nyílt snowboardos bajnokságon párhuzamos szlalomban és párhuzamos óriás-műlesiklásban is diadalmaskodott, a hónap közepén pedig már Kanadában áll rajthoz a sportág világkupa-sorozatán. A két esemény közt ungvári otthonában értük utol a kiváló sportolót.

– Mi motiválhat még egy hozzád hasonló hódeszkást abban, hogy sokadszor is részt vegyél a sportág évente megrendezendő hazai bajnokságán, miközben itthon nem nagyon van komoly riválisod, és emellett a téli időszakban a világ különböző tájain világkupa-sorozatokon vetélkedsz a világ legjobbjaival?

– Számomra máig megtiszteltetésnek számít indulni az országos bajnokságokon, még akkor is, ha húsz évvel ezelőtt, 15 évesen lettem először ukrán bajnok, hiszen az itt elért eredmény ad alapot ahhoz, hogy a folytatásban nemzetközi szintéren is sikeres legyek.

– Számontartod az eddigi ukrán bajnoki címeidnek a számát?

– Természetesen, ez mindig is fontos volt számomra. Először 2005-ben, még nem egészen 15 éves juniorként lettem felnőtt ukrán bajnok, és a mostani volt a 18. bajnoki elsőségem.

Azért nem több, mert egy alkalommal junior-világbajnokságot rendeztek az ukránnal egy időben, és én azon indultam, 2015-ben pedig anyai örömök miatt hagytam ki az akkori szezont.

– Ha úgy vesszük, két évtizede vagy részese az élsportnak egy olyan sportágban, amelyben – miközben hatalmas tempóban, hatvan-hetven kilométeres sebességgel száguldasz a lejtőkön – nem ritka a bukás. Ennek ellenére nem nagyon emlékszem még olyanra, hogy sérülés vagy betegség miatt kellett kihagynod huzamosabb időt…

– Hála Istennek, nem vagyok sérülékeny. Amikor 12 éves koromban megismerkedtem a hódeszkázással, szinte rögtön az első lesiklásnál eltört a kezem. De ez sem szegte a kedvem, és azóta nem is volt komolyabb sérülésem. Kisebb betegségeim néha előfordultak, de ezek nem jelentettek akkora akadályt, ami miatt vissza kellett volna lépnem egy versenytől. Az idő múlásával az ember már megtanulja kezelni az esetleges sérüléseket, az eséseknél pedig fontos szerepe van a technikai felkészültségnek.

– Ha már az év(tized)ek szóba kerültek, mennyire jellemző, hogy a snowboardban valaki ilyen hosszú időt tölt el az élsportban?

– Márciusban leszek 35 éves, de én még egyáltalán nem érzem magam idősnek a hódeszkához (mondja nevetve – a szerk.). Hol vagyok én még ahhoz a Claudia Rieglerhez, aki 51 évesen(!) nemrég harmadik lett egy kínai világkupa-sorozaton, és valójában negyvenéves korára lett igazi élsportoló. Persze az osztrák versenyzőnő esete egyedi, annyira nem jellemző, hogy valaki ilyen életkorban még élsportoló legyen, de az ő példája is bizonyítja, hogy a mi sportágunkban sokat számít a rutin, az egyensúlyérzék és a megfelelő technika. S ha ezek a tulajdonságok még megfelelő gyorsasággal is párosulnak, akkor jöhetnek az eredmények is.

Annál érdekesebb, hogy a sportágunk élmezőnyéhez tartozó versenyzők közül rajtam kívül csak ketten, a szlovén Gloria Kotnik, illetve a lengyel Aleksandra Król-Walas mondhatja magát édesanyának. Ők nagyjából velem egyidősek.

– Ha már az anyaság szerepe szóba került, Olga lányod lassan tízéves lesz. Látod-e már benne a jövő potenciális snowboardos bajnokát?

– Hozzám hasonlóan ő is elég korán, már kétévesen sílécre állt, és azóta sem múlik el úgy téli szezon, hogy valahol ne csússzon egyet, szereti ezt a közeget. Amikor decemberben Drahobráton készültem, akkor inkább síelt, nemrég Bukovelen pedig hódeszkázni tanult. Nekem úgy tűnik, hogy hozzám képest egy kicsit ,,lustábban” viszonyul a sportoláshoz, de egy ilyen gyereknél ez még változhat, az a lényeg, hogy sokat mozogjon és egészséges legyen.

– A családodnál maradva, korábban mi is hírt adtunk róla, hogy a férjed, Oleg a háború kitörése után szinte azonnal önként vonult be a hadseregbe. Jól tudom, azóta már épségben hazatért?

– Igen, az akkor az ő döntése volt, nekem is csak akkor szólt róla, amikor már nem volt visszaút. Akkoriban sokan kérdezték tőlem, miért érezte úgy, hogy katonai tapasztalat, felkészültség nélkül is segítenie kell, miközben felesége, kislánya, háza, munkája van; de a háború mindent felülír, ilyenkor nem mérlegel az ember, mindenki úgy segít, ahogy tud.

Közel egy évig csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, de hála Istennek, azután hazatért, és újra együtt lehetünk.

– A családi kötelékek említése során nem kerülhetjük meg édesanyád szerepét sem, aki sokat jelent a számodra.

– Valóban, ő pótolhatatlan számunkra, hisz amellett, hogy az anyukám és a kislányom nagymamája, még gyerekkoromtól az edzőm és támaszom is egyben, akitől minden időkben hasznos és felbecsülhetetlen tanácsokat kaptam, sport- és élettapasztalatokat szereztem. Nagyon igaz az a mondás, hogy anya csak egy van!

– Térjünk vissza a versenysporthoz: mit tartasz eddigi pályafutásod legnagyobb sikerének?

– Bár négy olimpián is szerepelhettem, és 2010-ben junior-világbajnok is voltam, de ezen a téren talán mégis a 2019-ben szerzett vb-ezüstérmem kívánkozik az első helyre.

– Ugyan a te sportágadban is az olimpiai szereplésnek van a legnagyobb versenyértéke, és te már részese is voltál négy téli olimpiának, de ezek a szereplések valahogy nem sikerültek igazán a számodra. Miközben a világranglistán gyorsan lépdeltél felfelé, az ötkarikás játékokon valamiért nem jött ki igazából a számodra a lépés. Miért mumus számodra az olimpia?

– Ez is érdekes dolog, hiszen a számomra első, vancouveri játékokon 2010-ben 19 évesen a 16. lettem, ami azóta is a legjobb olimpiai helyezésemnek számít. Igazán nem mentegetőzésképpen, de valahogy mindig volt valami hátráltató tényező, amit egyszerűen nem tudtam kizárni.

2014-ben, az akkori szocsi olimpia ideje alatt zajlottak a kijevi Majdan eseményei, az ukrán küldöttség egy ideig még a játékoktól való visszalépés lehetőségét is fontolgatta, amire nem került ugyan sor, de nagyban rányomta a bélyegét a sportolók teljesítményére.

Négy évvel később, a dél-koreai Phjongcshangban a verseny előtti este közölték velünk, hogy két nappal elhalasztják a futamainkat, így elcsúszott a formaidőzítésem, buktam is az első menetben, és végül csak a 28. lettem.

A legutóbbi, pekingi olimpia különösen fájó emlék, mert jó formában érkeztem Kínába, és azt reméltem, hogy a 2019-es vb-szereplésemhez közeli eredményt tudok majd elérni. Ám két héttel a játékok előtt Európa-kupa-versenyt rendeztek Bukovelen, ahol felütötte a fejét a koronavírus-fertőzés, egyre többen betegedtek le. A szervezetem sokáig ellenállt, de amint hazaértem, belázasodtam, és le is gyengültem. Fogyott az idő, a szabályok értelmében csak két negatív teszteredménnyel utazhattunk Pekingbe, de végül még időben meggyógyultam. Igen ám, de a tizennégy órás repülőút alatt végig maszkot kellett viselnem, ezért bedugult az orrom, a megérkezés után pedig ismét kimutatták nálam a koronavírus-fertőzést. Közvetlen a versenyszámom előtt újfent negatív lett a tesztem, de csak az utolsó pillanatban vált biztossá, hogy indulhatok, így esélyem sem volt jól teljesíteni, a 30 fős mezőnyben a 26. lettem.

– Ennyi balsors után mire számíthatsz az ötödik olimpiádon? Az mindenesetre előny lehet az európai versenyzők számára, hogy az öreg kontinensen rendezik a játékokat, így nem kell különösebben figyelni az akklimatizálódásra.

– Egy év még sok idő, és bár jelenleg nagyjából a 18. helyen állok a világkupa-sorozatban, ami biztos olimpiai részvételt ígér, de addig még sok verseny van hátra. Bízom benne, hogy továbbra is jól szerepelek majd a versenyeken, és sérülés sem hátráltatja a felkészülésemet.

Ilyen olimpiai múlttal a hátam mögött nem szeretnék különösebben fogadkozni és ígérgetni. Ha a sors és a Jóisten is úgy akarja, akkor egy év múlva ott lehetek majd életem ötödik olimpiáján. Az pedig valóban előnyös lehet, hogy az eseményt Európában rendezik meg, így nagyobb az esély arra, hogy anyukám is ott lehet velem a versenyen, ami számomra mindig egy plusztöltetet jelent.

Jakab Lajos