Luzsicza István: Verecke, Lampedusa, Balassa utca

vályogfalként dőlt le az elhagyott haza

a befagyott Tisza jegén menekedve

nekiindulva az Isten tudja hova –

az idegen helyről még idegenebbe

az egykorvolt Eszeny mint vályogfal borult

messzire elmaradt minden barát rokon

s békét túlélni ki túlélt Nagy Háborút

új honba eredt túl az új határokon

kicsinyke vályogház – menedékszigetke:

honfoglalóktól belakott Lampedusa

hágóján a hét törzs nyomával Verecke

hétvezérek lován járt Balassa utca

kikötőbe értek a hajótöröttek

menedékből sarjadt lombozó családfa

– ott most vénült fáradt vályogfalak dőlnek:

régi idegen már az új haza háza

vályogból lett haza benne hús-vér ágak

nemzedékekkel telt kisalagi új lak –

évtizedek s arcok mára odébbálltak

közel s messzebb – és kik végképp elvonultak

kik itthon voltak: most máshol vannak otthon

emlékké dőltek az öreg vályogfalak

emlékké vonult el menekvés és friss hon

apró-cseprő lakból emlékezet maradt

elbontott üres ház: sziget elsüllyesztve

terheibe belerokkant Lampedusa

megrongált emlékmű elcsatolt Verecke

– lakatlanként nyüzsgő új Balassa utca

elmerült kikötő elsüllyedt szigetpart

régvolt honfoglalók letűnt menekültek

kezdődött s véget ért – de ágain megtart

színei a lombon mindmáig átütnek

Luzsicza István magyar író, költő, kritikus kárpátaljai gyökerekkel rendelkezik. Dédszülei Eszenyből költöztek a csonkahonba a „Nagy Háború” végeztével, amikor a véres trianoni diktátum szétszaggatta Magyarország testét. Bár már a költő nagyanyja is Budapesten született, ez a kényszerű költözés, a Kárpátaljáról való elmenekülés komor élménye beleégett a családi legendáriumba. Nemzedékek mesélték el az őket követőknek, míg most, amikor egy másik véres háború miatt szenved a drága szülőföld népe, a dédunoka versbe foglalta az emléket.

Olyan ez, mint amikor őseink az írás kialakulásakor felrótták az addig szájhagyományként terjedő történeteket, életrajzokat. Luzsicza István ezzel a versével emléket állított a felmenőinek, megörökítette az utókor számára a több mint száz évvel ezelőtti eseményeket.

Sajnos napjainkban is egyre több család, egyre több kárpátaljai kényszerül elhagyni a szülőföldjét. Ha mást nem is tehetünk, nekünk, írástudóknak kötelességünk, hogy emléket állítsunk ezeknek az embereknek, leírjuk, megörökítsük az élettörténeteket. Csak remélhetjük, hogy száz év múlva élnek még magyarok Kárpátalján, akik el tudják majd olvasni az ezen a különös, ugyanakkor csodálatos nyelven írt verseket, novellákat és regényeket.

Lengyel János