Jókai Mór: A magyar nyelv ismét itthon

Hozott az ég! keblünkbe zárt

Rég várt vendég, magyar nyelv!

Lelkünk lelke, szivünk vére,

Velünk maradj, ne tűnj el.

Ülj a székbe, mely megillet,

Tedd fel babér-koronád,

Erősödjék meg hatalmad

Hosszú századokon át,

Hogy e honban ne mondhassa

Senki többé ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

Szálld meg költő s tudós lelkét,

Hogy irjanak magyarán.

Tisztaságban, helyességben

Tündökölve egyaránt.

Idegen szót, eszmejárást,

Ne hagyj többé mondani.

Van mi nekünk annál jobb, szebb,

Csak ki kell választani.

Hogy e honban ne mondhassa

Költő, tudós ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

Szállj az úri teremekbe:

Hol eddig más volt divat.

Tudjon veled elmulatni

Nagyságos lányod, fiad.

Casinóban, versenytéren,

Páholyban, vigalmakon,

Minden nagy úr tudjon szólni

A hazai hangokon.

Hogy e honban ne mondhassa

Gróf és grófné ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

Szállj a jó táblabiróra,

A ki azzal kérkedik,

Hogy más nyelven, mint magyarul

Nem is hallott még eddig.

S mondd meg néki, hogy nem elég

Téged viselni szájban,

Hanem olvasgatni is kell

Könyvekben és ujságban,

Hogy e honban ne mondhassa

Senki többé ezután:

„Beszéltem a magyar nyelvet,

De b’z én nem olvasgatám.”

A magyar nyelv számomra az anyanyelv, a kommunikáció, a párbeszéd eszköze, kapu a világra, kapocs más emberek felé. Magyarországon nem mindig volt egyértelmű, hogy a nemzet hivatalos nyelve a magyar. Már csak azért sem, mert egykori királyságunkban a magyaron kívül más népek is éltek. Az sem elhanyagolható negatív tényező, hogy volt idő, amikor az ország úri népe alantasnak, méltatlannak találta a magyar nyelvet. Helyette deákul (azaz latinul), németül, franciául, oroszul, majd angolul beszélt. Remélhetőleg nem a kínai lesz a következő.

A klasszikust idézve: „Nyelvében él a nemzet.” Montesquieu egyenesen azt állította: „A nyelv a nemzet.” A közös nyelvünk, amit mi magyarnak nevezünk, azaz az anyanyelvünk a nemzet fejlődését, hagyományaink őrzését szolgálja, a magyarság összetartozásának elsődleges záloga. A kultúránk alapja.

Néhány neves írónk magyar nyelvvel kapcsolatos vallomását hívom segítségül. Kosztolányi Dezső írja: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. […] Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim ducában, metafizikai rejtélyként.” Tamási Áron vallotta: „A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette.” Krúdy Gyula szerint: „A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza. Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult.”

Jókai versében annak örvendezik, hogy a magyar nyelv végre a megérdemelt és kiérdemelt helyére került. A magyar országgyűlés 1844. november 13-án fogadta el a „magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt”. A nagy magyar mesélő nem sejthette, hogy 2011 szeptemberében az országgyűlés egyhangú szavazással november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja. Mint ahogy azt sem gondolhatta, hogy 2018 óta a Magyar Írószövetség kezdeményezésére az ő születésnapján, február 18-án ünnepeljük a magyar széppróza napját.

Lengyel János