A hatalmas futómadaraktól az óriási sasig
Új-Zéland tollas gigászai és társaik
A nagy termetű futómadarak a 65 millió éve kezdődő földtörténeti újkor s egyúttal a harmadidőszak elején jelentek meg, amikorra a dinoszauruszok már kihaltak, a nagyobb emlősök viszont még nem jelentek meg, így ők töltötték ki az addig a közepes méretű dinoszauruszok által belakott ökológiai fülkéket (élőhelyeket). A harmadidőszak volt a fénykoruk, ám legméretesebb képviselőik a 2,58 millió éve kezdetét vett, ma is tartó negyedidőszakban jelentek meg, méghozzá Új-Zéland kettős szigetén.
Ezek voltak a moák, melyek legmagasabb képviselői kényelmesen be tudtak volna kopogtatni egy első emeleti lakás erkélyén. Mind az Északi-, mind a Déli-szigeten honosak voltak, s növényevők lévén azokat az élőhelyeket népesítették be, melyeket az emlősök harmadidőszaki felfejlődésétől kezdődően a különböző erdei növényevő emlősök kezdték belakni. Új-Zélandon egy kövület tanúsága szerint a harmadidőszakban még szárazföldi emlősök is éltek, a negyedidőszakra viszont eltűntek, csak a denevérek és fókák képviselték az állatcsoportot, így a kettős sziget a moák paradicsoma lett. De miként jelenhettek meg a nevezett futómadarak Új-Zélandon? A szárazulatot magába foglaló Zélandia 60–85 millió éve, a földtörténeti középkor vége és a földtörténeti újkor kezdete táján szakadt el Ausztráliától (az utóbbi időpont a valószínű). Az ausztráliai emukkal rokonságban lévő moák őseinek már Zélandia különválása előtt jelen kellett lenniük az említett kontinensen, s már ezek is röpképtelenek voltak, lévén, hogy leszármazottaik még szárnycsökevényekre utaló csontokkal sem rendelkeztek. Megjegyzendő: mellettük s velük egyidejűleg több emufaj is otthonra lelt Új-Zélandon, ami azt bizonyítja, hogy Ausztrália és Zélandia kettészakadása előtt az emuk őseiknek is jelen kellett lenniük a később nagyrészt elsüllyedt kontinensen.
De visszatérve a moákhoz… Bozótos, erdős, ligetes tájakon, a hegyekben és a síkvidékeken egyaránt előfordultak. Mintegy 9-10 fajuk ismert. Legtöbbjükre jellemző volt a nagy fokú nemi dimorfizmus (kétalakúság): a hímek sokkal kisebbek voltak a nőstényeknél, ezért a molekuláris biológia kifejlődése előtt gyakran külön fajokként könyvelték el ugyanazon fajok különböző nemű képviselőit. Hosszú életűek voltak, így csak egy, ritkán két tojást raktak. A gyümölcsök, bogyók, magvak, levelek mellett rovarokat, puhatestűeket, kisebb kétéltűeket fogyasztottak. Legkisebb fajuk az erdőkben élő, mindössze pulyka nagyságú kis bozótmoa volt, melynek nemrég találták meg egy koprolitlerakódását (a koprolit megkövült ürülék), melynek vizsgálata révén kiderült, hogy az aljnövényzet zöld hajtásait, illetve a fagyöngy és a páfrányok leveleit fogyasztotta, s mivel ürüléke tele volt a páfrányok spóráival, nagy szerepet játszott e növények terjesztésében. A kisebb moafajok 100–130 cm magasak, a közepes méretűek 150–180 cm-esek voltak, két-négy fajuk viszont igazi óriás volt. Két és fél, három- vagy közel négyméteres testmagasság, robusztus csontozat, hatalmas lábcsontok, hosszú nyak, kicsiny fej, lapított, kissé hajlott, éles és hegyes csőr jellemezte őket. Az Euryapteryx elephantopus (elefántlábú) moa hatalmas lábbal, rövid koponyával és csőrrel rendelkezett, s igen erőteljes madár volt. A legnagyobb fajok közé tartozott a Dinonrnis novaezealandiae, az északi óriásmoa is a maga 3 méteres testmagasságával, robusztus testével, vastag lábaival, mely az Északi-szigeten élt, s tojásai is hatalmasak voltak: nagyobbik átmérőjük 24, a kisebbik pedig 18 cm-t tett ki. S még magasabb volt a Dinornis robustus, a déli óriásmoa, a Déli-sziget lakója, melynek testalkata megegyezett északi rokonával, súlya pedig 230–278 kg-ot tett ki. Megjegyzendő: a moákról nemcsak csontjaik, csőrük, tojáshéjaik, hanem mumifikálódott belső, lágy részeik és lábnyomaik alapján is képet alkothatunk.
Egyetlen természetes ellenségük volt, a valaha élt legnagyobb sas, a Haast-féle sas, mely a Déli-szigeten alakult ki a pleisztocén folyamán, jóval kisebb ősökből, s csak az említett szárazulatot lakta. Nőstényeik 10–15, hímjeik 9–12 kg-ot nyomtak, szárnyfesztávolságuk pedig 2,6–3 métert tett ki. A maori bennszülöttek visszaemlékezései szerint fekete-fehér tollazatú volt, sárga-zöld szárnyvégekkel és vörös tarajjal. Törzse, lábai, karmai és csőre sasszerű volt, koponyája viszont a keselyűekére emlékeztetett. A digitális modellek és szimulációk szerint elsősorban ragadozó volt, 9 m hosszú, éles, erős karmaival és erőteljes csőrével megragadta prédáját, majd csőrével halálos csapást mért rájuk. 200 kg-os, sőt nagyobb moákat is el tudott ejteni, fő zsákmányállatai pedig épp a 250 kg-os, 2,5 m magas moafajok voltak. A maori legendák szerint embergyerekeket is elragadott, ami nagyon is lehetséges. Az 1300-as években Új-Zélandon megtelepedett polinéz maorik azonban túlvadászták a moákat, ráadásul nemcsak kifejlett példányokat, hanem a tojásokat is fogyasztották, így számuk rohamosan csökkent, a különböző források szerint a XVIII. sz. elejére vagy akár az 1500-as évekre kiirtották a moákat. A Haast-féle sas pedig zsákmányállataik eltűnése miatt félezer évvel ezelőtt halt ki.
Lajos Mihály
