Tornai Xénia: Elnémult szavak
Elhallgattak bennem a szavak.
A jelentésüket vesztett, csupasz hangtestek
úgy tapadnak ínyemre, mint a gyermekkori
forralt tej föle.
Nyelvem kiszáradt őshüllővé merevedett
szám csend-üregében.
Lelkem megvakult tükör – elnyeli a fényt.
Süket termeimben bolyongok céltalan.
Mellem közepén hegyek gyökereznek.
Évmilliók kihűlt tűzhányóinak súlyát
hordozom. Aszkétalábaim elfáradtak,
de terhem letenni képtelen vagyok.
Elhallgattak bennem a szavak.
És kifordul kezemből a toll is.
A mezítelen papírlap fehér lilioma néma
sikollyal menekül tintám gyalázata elől.
A felmagasztosult beavatás égi
kegyelmére vár. Nem akar megalázva
beszennyeződni.
Dermedt szótlanságom üreges járatai
felerősítik belső neszeimet.
Az ítéletnap harsonáinak rivalló orkánja
dübörög dobhártyáimon.
Minden harangkonduláskor én csapódom
az érckehely belsejének, és minden
pillanat engem feszít a megváltó keresztre.
De bennem elhallgattak a szavak.
Virágaik, gyenge indáik letörve, szentek
imáit évszázadokig éltető törzsük
esőtlen sorvadoz.
És bénává nyűgözve kering elmém
ketrecében a gyűrött gondolat.
Mindig körbe-körbe.
Árnyként végigkúszik az agytekervények
féregszerű telepén, majd kísértet gyanánt
rávetítődik cellám málló vakolatának
tenyérnyi foltjaira, és visszaverődik
a szegleteken.
Képek őrült kavalkádja cikáz
lázas szempilláim mögött, az alvás
közben is nyitott, ébren is álmodó
szembogarak üvegén:
vándormutatványosok bohócai,
szakadék felett egyensúlyozó, tüllszoknyás
kötéltáncosok sziluettje, homokozó-
vödrökbe száradt, kagylószilánkkal
kevert iszap, már augusztusban őszsárga
lombú fák és egy vén vadgesztenye
tövében zokogó társaság retinába égett
negatívja lebeg együtt az ősrobbanás
óta bennem tenyésző Idő rebbenékeny
fátyolával, melyet a Mindenség csillag-
ösvényéről lerántani, és vállaimra teríteni
nem tudok.
És nincs szó kimondani a tűnő pillanat után
maradt vinnyogó ürességet, az önmagam
felé görbülő emlékezet záptojás-szagát,
az érzelmek méreggé feketült tavától
rothadó lélek kínjait.
De eljön még a perc, midőn lepecsételt
ajkaim ismét felfakadnak, és vércseppjein
felsírnak majd a túlhordott igék.
Ám előbb a világ salakját kell fogaim
közül kitermelni végre.
A kárpátaljai gyökerekkel is rendelkező Tornai Xéniával nemrég készítettem interjút. A Magyar Múzsa és a Napút Online felfedezettje 1968-ban született Budapesten. Költő, író, az ELTE-n szerzett magyar–angol szakos középiskolai tanári diplomát. 2020-ban, a Covid-járvány idején kezdett el írni. Eddig két verseskötete jelent meg: A Mindenség húrjai (2022, Rím Könyvkiadó), Ideát (2024, Cédrus Művészeti Alapítvány). Rendszeresen publikál irodalmi folyóiratokban, mint a Napút, az Agria és a Magyar Múzsa.
A nevével és a verseivel először a legismertebb internetes tartalomszolgáltató felületén találkoztam. Néhány netes költő éppen ízekre szedte a verseit és magát a szerzőt. Egyikük azt gondolta, tévesen, hogy az ismert József Attila és Kossuth-díjas költő, Tornai József lányáról van szó. Nyomban elindult az irigykedés, hogy lehet az, hogy csak most bukkant fel, és máris kötete van, színvonalas irodalmi programokon vesz részt. Hiába, az író is csak ember. Ez a mozzanat keltette fel a figyelmemet, kikerestem a verseit. Nem csalódtam, Xénia költészete egyszerre romantikus és konzervatív, mármint a szó legjobb értelmében, nem követi napjaink divatos irányzatait. Nagy kedvence a két világháború közötti magyar irodalom, a nyugatos írók, közülük is leginkább Kosztolányi Dezső. Xéniát idézve: „A poétikai alázat, mellyel a korábbi korok irodalmi értékeire tekintettek, a modern nyugati irányzatok meghonosítását célzó törekvések ellenére is biztos alapként használt klasszikus műveltség, az esztétikai igényesség, az ábrázolt jelenségek finom pszichológiai és filozófiai kontextusba ágyazásának képessége, valamint a sallangmentes, tiszta hangvétel nem csak költészetemben szolgál követendő példaként. Családi hagyományként öröklődő konzervatív szemléletem az élet minden területén tetten érhető.”
Turbók Attila szerkesztőtársam azt mondta, hogy Xénia versei olyanok, mintha az 1920-as–30-as években íródtak volna. Nem akar megfelelni senkinek, ő megy a maga útján, nem zavarja, hogy sokan idejétmúltnak tartják a verseit. Nem tartozik azon szerzők közé, akik a szerkesztők minden kívánságát teljesítik, csak hogy bekerüljenek egy-egy irodalmi folyóiratba.
A kárpátaljai olvasók figyelmébe ajánlom Xénia verseit!
Lengyel János
