„A vers dallam, nem csupán üzenet”

Tornai Xénia 1968-ban született Budapesten. Költő, író, az ELTE-n szerzett magyar–angol szakos középiskolai tanári diplomát. 2020-ban, a Covid-járvány idején kezdett el írni. Eddig két verseskötete jelent meg: A Mindenség húrjai (2022, Rím Könyvkiadó), Ideát (2024, Cédrus Művészeti Alapítvány). Rendszeresen publikál a Napút, az Agria és a Magyar Múzsa irodalmi folyóiratokban.

– Kijelenthetjük, hogy belőled a Covid-járvány csinált költőt?

– Tulajdonképpen igen, de engedd meg, hogy mielőtt konkrétan válaszolnék kérdésedre, egy kis kitérőt tegyek. Már kora gyermekségem idején a minden kezdetet meghatározó anyai nagyszülői házban megírtam legelső verspróbálkozásaimat szeretett nagypapámnak, aztán évtizedek némasága következett. Szob maga volt a földi Paradicsom: a feltétel nélküli szeretet, a természettel való együtt rezdülés harmóniája és a világra való rácsodálkozás színhelye. E Duna-parti kis faluban töltöttem betegségeim után a lábadozások időszakát, a karácsonyi szünidőket és a nyári vakációk soha véget nem érő hónapjait. A polgári lakás gyerekszemmel varázslatos szépségűnek látott miliőjét és a körötte nyíló, pompás kertet otthonomnak tekintettem, noha valójában Újpesten éltem a szüleimmel és a kishúgommal. Nagypapám és köztem eltéphetetlenül szoros kapcsolat alakult ki, és hogy szeretetemnek kézzelfogható nyoma is legyen, tízéves koromtól minden születésnapjára rímes köszöntőket írtam neki. Ezek a korai, ütemhangsúlyos versikék azonban inkább a gyermeki rajongás, semmint a költészet húrjait pengették. Visszatekintve mégis úgy érzem, hogy már az ártatlanság éveiben bennem rejtezett a költészet iránti fogékonyság, de szükségem volt valami külvilági jelre, amely életre keltette a szunnyadó csírát. Ezt a lökést a Covid-járvány megjelenése adta meg számomra. Ám ha azt írom, hogy a pandémia tett költővé, úgy tűnhet, mintha csupán az engem körülvevő fizikai világ eseményeinek tulajdonítanék jelentőséget e meglepően kései fordulat bekövetkeztében.

– Természetesen én sem úgy gondoltam, hogy a járvány adta a kezedbe a tollat. Sokkal inkább arra utaltam, hogy ekkor több időd lett az írással foglalkozni, mint ahogy például nekem is.

– Nem, én a koronavírus magyarországi beköszöntéig egyáltalán nem alkottam irodalmi mércével igényesnek tekinthető verseket. A gyermekkori beidegződésnek megfelelően továbbra is rendre átnyújtottam csasztuskáimat az ünnepelteknek, ám kizárólag családi születésnapok előtt éreztem szükségét annak, hogy rímeken töprengjek. Alkalmi verseim nélkülöztek minden esztétikai értéket és filozófiai mélységet. Rengeteget olvastam, de az önálló alkotásnak még nem érkezett el az ideje. Mindennapjaimat teljesen kitöltötte a tanítás és a családi élet.

Aztán 2020 márciusában a világjárvány kezdetekor körém záródott a tér, hosszú időre megszakadtak társadalmi kapcsolataim, és a négy fal között megrekedt csendben az évtizedek néma megfigyelésének hatására lelkemben visszhangot verő gondolatok lírai megszólalásokban, klasszikus formában írt versekben materializálódtak. A befelé szemlélődés új utat nyitott számomra: feltárult a lélek mélysége, mely minél tovább kutattam benne, annál messzebb vezetett. Múlt felé merengő attitűddel olyan korai emlékek nyomára bukkantam, melyek gyermekségem idején mint tudattalan motívumok jelentek meg, de melyek utóbb a világ hálózatos összefüggésrendszerének feltárásában a segítségemre voltak. Nagypapámat tizenhárom éves koromban elveszítettem, de négy évtizeddel a halála után még mindig érzem jelenlétét életemben. Utolsó karácsonyán megjövendölte: „Ebből a kislányból egyszer költő lesz.” Akkor senki nem tulajdonított fontosságot ennek a mondatnak, de én évtizedeken keresztül gennyedő tüskeként hordoztam magamban a be nem teljesített jóslatot. Most már tudom, hogy az ember életét a véletleneken túl mások elvárásai is alakítják. És hiába kerültem a költészet szentélyét negyven éven át, a pálya, melyet nagypapa önnön útja vége felé közeledve váteszként világosan látott, már akkor készen állt előttem. De nekem kellett rátalálnom. A jövendölés végül megfogant. Így lettem hát költő.

– Egy közös rendezvényünkön, amikor éppen a folyóiratot mutattuk be, kijelentetted, hogy te a Magyar Múzsa felfedezettje vagy. Ez nagy örömmel tölti el a szerkesztőket, hiszen személyedben egy sokra hivatott, klasszikus költő lépett a kortárs magyar irodalom színpadára. Beszélnél nekem erről bővebben?

– Különös, de a Magyar Múzsába elsőként bekerült versem éppen a gyermekkori nagyszülői ház falai közé vezet vissza. Az Adventi emlék egy téli nap hangulati és érzelmi benyomásaiból építkező múltkép, mely a fentebb említett nagyapa alakját eleveníti fel kislánykorom idilli környezetében. Valami sorsszerűséget vélek felfedezni abban, hogy 2021 karácsonyán, amikor megjelent a Múzsa téli száma, ez a vers keltette fel az egyik szerkesztő, Turbók Attila érdeklődését, akinek elévülhetetlen érdeme fiatal tehetségek, illetve az irodalomba újonnan érkezett alkotók felkarolása. Végtelen hálával tartozom neki, amiért engem, asztalfiók-verselőt egy kiadó figyelmébe ajánlott. Addig sem Turbók Attilát, sem a kiadót nem ismertem, ám az ízelítőként küldött költeményeim elnyerték a redaktor tetszését, aki azonnal egy teljes kötet összeállítására kért. És jóllehet a kölcsönös szimpátiával és lelkesedéssel induló kiadói együttműködés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a budapesti Galéria Klubban önálló költői est keretében megmutatkozásra kaptam lehetőséget. Végül Madár János a Rím Könyvkiadó vezetőjeként vállalta kötetté rendezett költeményeim közlését. Az ő közreműködésével jelent meg 2022-ben a 93. Ünnepi Könyvhéten A Mindenség húrjai címmel első versgyűjteményem. A Magyar Múzsa c. irodalmi folyóiratnak azóta vagyok hűséges szerzője. Az évente öt alkalommal jelentkező lap nemcsak lírai megszólalásaimat, hanem recenzió formában írt, kritikai észrevételeimet is rendszeresen befogadja. Irodalmi kapcsolatom a szerkesztőkkel az eltelt évek során barátsággá mélyült. Emberileg és művészileg egyaránt számíthatok támogatásukra.

– Turbók Attilát említetted. Ő azt mondta nekem egyszer, hogy a te klasszikus verseid úgy hatnak, mintha azokat a XX. század elején írták volna. Üde színfoltok napjaink lírai káoszában. Az is beszédes, hogy a Magyar Múzsa márciusi számában megjelent Levél a mennybe című versedet Kosztolányi Dezsőhöz írtad. Valóban ennyire meghatározó költészetedben a Nyugat nemzedéke?

– Igen, jól látod. A nyugatosok lírája valóban mértékadó számomra. A múlt század elején indult, nagy költőnemzedék forma- és gondolatgazdagsága olyan intellektuális töltettel és lelki érzékenységgel párosul, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Engem Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és kortársaik költészete már a középiskola óta csodálatra késztet. Ám tagadhatatlanul Kosztolányi Dezső az első számú kedvencem. A poétikai alázat, mellyel a korábbi korok irodalmi értékeire tekintettek, a modern nyugati irányzatok meghonosítását célzó törekvések ellenére is biztos alapként használt klasszikus műveltség, az esztétikai igényesség, az ábrázolt jelenségek finom pszichológiai és filozófiai kontextusba ágyazásának képessége, valamint a sallangmentes, tiszta hangvétel nem csak költészetemben szolgál követendő példaként. Családi hagyományként öröklődő konzervatív szemléletem az élet minden területén tetten érhető. Szenvedélyesen ragaszkodom a múlthoz, mely lezártsága miatt megmásíthatatlan, így benne a mai, gyorsan változó világban könnyen talajt vesztő lelkem mindenkor fogódzót talál. A klasszikus versformák felelevenítése egyrészt tisztelgés az évszázadokkal korábban élt költőnemzedékek által felhalmozott tudás mint érték előtt, másrészt folytonosságot jelent a múlt és a jelen között. Számomra a forma fegyelme tartást biztosít. Keret, melynek látszólagos korlátai között a mondanivaló csorbítása nélkül teljesedni nemcsak gúzs, hanem játék is. A vers dallam, nem csupán üzenet. A sorok önálló életén túl lennie kell egy olyan magasabb rendű szervezőerőnek is, mely egészként összetartja a részeket. Én ezt a kötött verselés szabályrendszerében találom meg. És bár jól tudom, hogy nagy elődök formaművészetét követni nem népszerű a mai magyar irodalomban, ami nem folytatni igyekszik a poétikai hagyományokat, hanem inkább megújítani a szabadvers parttalanabb áradása révén, én mégis büszkén vállalom ezt a fajta értékmentést, jóllehet a nehezebb utat választottam.

– Te kárpátaljai gyökerekkel is rendelkezel, hiszen anyai nagyszüleid szűkebb hazámban születtek. Beszélnél erről?

– Nagyon szívesen. Számomra a földi kötődések közül a legmeghatározóbb az elődökkel fenntartott, szoros kapcsolat: az együtt töltött pillanatok varázsa, az öröklődő minta, a családi legendáriumban apáról fiúra szálló történetekben továbbélő múlt, a klánszellem összetartó ereje, mely akár a köldökzsinór, közös vérkeringést biztosít a generációk között. Az előttem járó nemzedékek életének anekdotisztikus mozzanatai már gyerekkoromtól kezdve élénken foglalkoztattak, mert csak az értheti meg igazán önmagát, aki ismeri ősei származását és történetét. „Amíg nem teszed tisztába a múltadat, nem működhetsz valódi íróként”, állapítja meg Kelecsényi László író is.

Anyai nagyszüleim világrajöttének idején, a XX. század első évtizedében Kárpátalja még Magyarország része volt. Nagypapám Szolyván, nagymamám Polenán született görögkatolikus családban. Minthogy mindkettejük szülei magyar állampolgárok voltak, természetes, hogy ők is a magyart tekintették anyanyelvüknek. Így beszéltek otthon, ezt használták az ismerősökkel való mindennapi érintkezésben, és ezen a nyelven folyt a tanítás is az általuk látogatott iskolákban. Ám tekintve, hogy a települések lakói magyarok és kárpátaljai ruszinok voltak vegyesen, olyan közegben nőttek fel, ahol már cseperedésük első éveiben elsajátították a ruszint, mely hasznos alapnak számított az elkövetkezendő évtizedek többszöri területátrendeződése miatt szükségessé vált cseh, szlovák, ukrán és orosz nyelv tanulásához.

Nagypapám gyermekkora meglepően alakult. Mivel édesapja egy gróf uradalmában erdőőrként dolgozott, ahol nem volt elemi iskola, ő és három testvére, elérvén a hatéves kort, az anyai nagyszüleihez költözött Felsőremetére, ahol alapfokú tanintézet is működött. Itt teljesített mezőőri szolgálatot a nagypapájuk, akinél egy nagy udvar és két használaton kívül álló szolgálati lakás biztosított remek játszóhelyet a három fiútestvér számára. Az udvar végében ásott, mély gödörben télvíz idején megfagyott az eső és a hólé, ami kiváló csúszkapályának bizonyult. A ház körül és a környező réteken nyáron is akadt a gyermekek számára izgalmas feladat. Üröm- és szederlevelet gyűjtöttek, amit aztán a padláson megszárítottak, hogy a fronton harcoló katonák számára gyógyszert készítsenek belőle. Félelmetességében is lenyűgöző volt a méhek rajzásának tanulmányozása. Meleg, napos időben a túlszaporodott méhek a királynő vezetésével elhagyták a kast, és futball-labda méretű gomollyá összeállva rátelepedtek egy-egy faágra. Ez a zümmögő nyüzsgés tulajdonképpen új méhcsalád alapítását jelentette, melyet nagypapám nagyapja szakszerűen, hálós arcmaszkba öltözve új kasba segített.

A fiúk számára azonban itt vette kezdetét a betűvetéssel és az alapvető számtani ismeretek elsajátításával járó, komoly szellemi munka is. Akkoriban a legtöbb apró településen egyetlen teremben folyt az oktatás: a tanító bácsi felváltva foglalkozott a hat osztály külön padsorokban ülő diákjaival. A megosztott figyelem, a nagy létszám miatti fegyelmezési nehézségek és az egy-egy korosztályra jutó csekély idő számlájára volt írható, hogy a kisdiákok tanulmányi előmenetelében gyakran nagy űrök mutatkoztak. A reggel a kis és nagy egyszeregy közös skandálásával indult, s tartott egészen a tanító nem ritkán kései megérkeztéig. Tanmenet nélkül, a segédtanító tekintélyt parancsoló, fenyítő pálcájának tánca kíséretében akadozva haladt az oktatás. Nagypapa és fivérei a négy elemi osztály elvégzése után a Beregszászi Főgimnáziumban folytatták tanulmányaikat, ahol a rendszeres tanórák, a kitartás és az ifjonti tudni vágyás meghozta eredményét. Nagypapa Munkácson sikerrel elvégezte a tanítóképzőt, és csakhamar átkerült a katedra másik oldalára. Életvidám lendületét a sport és a természet iránti szeretete is táplálta. Tavasszal és ősszel túrabakancsban, khaki színű hátizsákját felcsatolva a Kárpátok hegygerinceit hódította meg társaival, télen előkerült szerény sífelszerelése, és vékony alakjával ügyesen siklott a környék lejtőin. Nyáron barnára sült: úszott és a Balatonra járt vitorlázni.

Míg nagypapa a legényélet gondtalan örömeivel és a nebulók buksi fejének megtöltésével múlatta napjait, a kántortanító édesapa mellett, nyolcgyermekes nagycsaládban nevelkedett nagymamám lassan elhagyta a szülői házat, és megkezdte tanulmányait az ungvári tanítónőképzőben. Minthogy szállásra is szüksége volt, a görögkatolikus tanintézet internátusában kapott kosztot és kvártélyt, melyet apácák üzemeltettek. Kislányként sokat hallottam erről a félelmetesnek tűnő helyről, melyet mindig csak zárdaként emlegetett nagymama. Képzeletemben megelevenedett a fekete fityulát és hosszú köpönyeget viselő, szűz nővérek alakja, akik éberségét az ifjú, világi hívsággal máris megfertőzött leánytanítványoknak az éjjelre a hajukba tekert újságpapírcsíkokkal mégis sikerült kijátszaniuk. A kis növendékek idővel – a loknik cifrasága ellenére is – fegyelmezett és a kor szellemi kívánalmainak megfelelően tájékozott tanítónőkké értek. Nagymama csakhamar állást kapott – előbb Bilkén, majd Zárnyán, végül Nagylucskán. Betűk formálására, olvasásra és a számokkal elvégezhető műveletek rejtelmeire tanította az aprónépet. Csendes szóval, türelemmel és játékos fortéllyal ébresztve kedvet mindahhoz, amihez a legtöbb gyerek szülei mit sem konyítottak abban az időben. Aztán hat esztendővel később nagymama ismét iskolapadba kényszerült. 1939-et írtak ekkor. Kárpátalját, amely immár húsz éve Csehszlovákia része volt, visszacsatolták Magyarországhoz. És az új közigazgatáshoz új tanügyi intézkedések tartoztak: át kellett képezni a pedagógusokat. Ennek köszönhető nagyszüleim megismerkedése a munkácsi tanárkonferencia tíznapos eseménysorozatán. S jóllehet a továbbképzés befejeztével a fiatal tanítónő Nagylucskára, a tanító pedig Ravaszmezőre tért vissza, az élet kiszámíthatatlan fordulatai úgy hozták, hogy útjaik ismét keresztezték egymást. Nagymamámat kisvártatva áthelyezték abba a ravaszmezei elemi iskolába, ahol nagypapám már évek óta pallérozta a lurkók elméjét. Valójában ekkor kezdődött a fiatalok közös élettörténete, mely még két esztendeig Kárpátaljához kötődött. 1941 nyarán aztán a tankerület a Börzsöny szép fekvésű, kis településére, Kóspallagra irányította az ifjú tanerőt, aki még mielőtt elhagyta volna szűkebb szülőföldjét, feleségül vette szíve választottját. Nagymamának a házasságkötés ellenére csak egy évvel később sikerült férje után jönnie. Így kerültek végül 1942-ben mindketten a mai Magyarország területére.

– Köszönöm szépen a beszélgetést, különösen a nagyszüleid kárpátaljai életének élvezetes bemutatását. Sok sikert kívánok neked, mind a polgári életben, mind az irodalomban!

A beszélgetést lejegyezte:  L.J.