Be kellett-e vetni az atombombákat?

Gombafelhő Hirosima és Nagaszaki fölött

80 évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6. reggelén három amerikai repülőgép: egy B‒29-es nehézbombázó és két kisebb kísérőgép tűnt fel Hirosima egén. A B‒29-es 8.15-kor kioldott egy bombát, majd társaival együtt visszafordult. 17 másodperccel később, 600 méterrel a nagyváros központja fölött felrobbant a bomba. Vakító, kékesfehér tűzgömb lobbant fel, majd izzó gombafelhő emelkedett a magasba. Bekövetkezett a történelem első atomtámadása…

A vasat is megolvasztó, több ezer Celsius-fokos hőhatás, az orkánszerű sebességgel száguldó, perzselő lökéshullámok a becslések szerint – pontos adatok nincsenek – mintegy 100 ezer emberrel végeztek, s kb. ugyanennyi életet oltottak ki később a sugárfertőzés miatt kialakult betegségek. Augusztus 9-én aztán Nagaszakit is atomtámadás érte, augusztus 15-én pedig Japán feltétel nélküli kapitulált. De szükség volt-e bevetni az atombombákat a fegyverletétel elérése végett?

A kérdés már akkor megosztotta az amerikai vezetést és a nukleáris fegyvereket kifejlesztő tudósokat. Több katonai vezető, köztük Dwight Eisenhower tábornok, az Európában harcoló, pontosabban akkor már csak Németországban és Ausztriában megszálló feladatokat ellátó szövetséges haderő főparancsnoka, Douglas MacAr­thur tábornok, a Csendes-óceánon harcoló amerikai haderő főparancsnoka, Chester Nimitz tengernagy, a csendes-óceáni amerikai hadiflotta főparancsnoka hadászatilag indokolatlannak tartotta az atomtámadásokat. A japán hadiflotta és a légierő addigra megsemmisült, Japán legtöbb nagyvárosa a hagyományos bombázások hatására romokban hevert, míg a tengeri blokád megfosztotta a szigetországot nyersanyagforrásaitól. Úgy vélték, az atombombák bevetése nélkül is megadja magát Japán. A nukleáris fegyvereket kifejlesztő tudósok egy része pedig azt javasolta, hogy a Tokiói-öböl felett, nagy magasságban, éjszaka felrobbantott atombomba fényhatásával ijesszenek rá a japán vezetésre (MacArthur is ezt indítványozta), míg Szilárd Leó levelekkel ostromolta az amerikai vezetést, hogy ne vessék be a nukleáris fegyvereket. Hiába… Több katonai és politikai vezető, elsősorban Harry S. Truman elnök, ugyanis az addigi csaták óriási veszteségei alapján még hatalmasabb veszteségektől tartott a japán főszigetek elleni invázió esetén, így a nukleáris támadások mellett döntöttek. Történészi körökben viszont máig vita tárgya az atombombázások létjogosultsága.

Antony Beevor brit hadtörténész úgy véli, Trumannak nem volt más választása, mint a nukleáris fegyverek bevetése, mivel az 1945 szeptemberére tervezett, de szerinte 1946-ig elhúzódó invázió félmillió amerikai katona életébe került volna, és feltehetően magasabb halálozási rátával kellett volna számolni a hadifogolytáborokban és a civil lakosság körében. Emellett a császári hadsereg nem fontolgatta a megadást, a polgári lakosságot pedig arra biztatták, hogy bambuszlándzsákkal, illetve – a harckocsik ellen – táskabombákkal harcoljanak, s japán dokumentumok igazolják, hogy a katonai vezetők felkészültek rá, hogy akár 28 millió civilt is feláldozzanak a háború végső szakaszában. A szintén brit történész, Richard Overy viszont szükségtelennek tartja az atombombák bevetését. Az a véleménye, hogy Japán már nem volt komoly ellenfél, amit az 1945. augusztus 8-án Mandzsúriában indított szovjet invázió jelez, melynek során az ott állomásozó japán hadsereg gyorsan összeroppant. Szerinte a folyamatos tengeri blokád és a japán városok ellen indított célzott légitámadások augusztusban vagy szeptemberben mindenképpen elhozták volna a fegyverletételt a főszigetek elleni invázió nélkül is. James Maddox amerikai történész elismeri, hogy az atombombázások rettenetesek voltak, de egyetért Henry L. Stimsonnal, az USA akkori hadügyminiszterével abban, hogy a nukleáris fegyverek bevetése volt a legkevésbé szörnyű választás, a véres invázió és a folyamatos hagyományos bombázások sokkal magasabb halálozási arányhoz vezettek volna, így az atomcsapások több ezer amerikai katona és több millió japán életét mentették meg. A nukleáris támadások voltak a kapitulálás elérésének a legcélravezetőbb eszközei. Martin J. Sherwin amerikai történész azonban amellett érvel, hogy Japán az atombombázások nélkül is megadta volna magát. Szerinte a fegyverletételt a Szovjetunió kényszerítette ki, amikor felrúgva a Japánnal kötött megnemtámadási egyezményt, offenzívát indított Mandzsúriában. A japán katonai vezetés szemben állt a császárhoz közelebb álló, és a fegyverletételre hajló politikai vezetéssel, és azzal érvelt: Japán meggyőzheti a szovjeteket, hogy közvetítsenek az amerikaiak és a japánok közt, s így kedvezőbb feltételekkel tegyék le a fegyvert. Szerintük addig kellett volna elhúzni a háborút, míg ezt el nem érik. A Szovjetunió beavatkozása viszont véget vetett ezeknek a reményeknek. De úgy is kikényszeríthették volna a megadást – még augusztus előtt –, ha tisztázzák: Hirohito császárt nem tekintik felelősnek a háborúért, amennyiben Japán elfogadja a feltétel nélküli kapitulációt.

Richard B. Frank amerikai történész és jogász ellenben azt vallja, hogy az atombombák bevetése milliók életét mentette meg. Szerinte az eredeti amerikai inváziós terv kútba esett, amikor a katonai hírszerzés kiderítette, hogy a japánok jelentős csapatösszevonásokat hajtottak végre Kjúsú szigetének azon a részén, ahol a partra szállást tervezték. Truman számára az alternatíva a blokád és a légitámadások folytatása volt, melyek több millió japán életét követelték volna, egyedül 1946-ban sok millió japán halt volna éhen a blokád miatt. Mindezt csak úgy lehetett elkerülni, hogy Japán akkor tette le a fegyvert, amikor még működött az ország infrastruktúrája, az amerikai élelmiszersegélyek pedig megóvták a lakosságot az éhínségtől. Emellett megjegyzi: a japán kormány Hirosima előtt sohasem állt elő olyan ajánlattal, melynek esetén békét kötött volna. Hasze­gava Cujosi, a Kaliforniai Egyetemen oktató japán történész szerint viszont politikai okokból vetették el a jobb lehetőségeket. Truman és néhány tanácsadója félt a szovjetek térnyerésétől, és a hirosimai atomcsapással még a Szovjetunió hadba lépése előtt ki akarták kényszeríteni a japán kapitulációt. Gregg Herken amerikai történész véleménye pedig az, hogy a két nukleáris támadás és a szovjet offenzíva együtt kényszerítette rá Japánt a feltétel nélküli kapitulációra. Ugyanakkor cáfolja, hogy félmillió amerikai katona esett volna el az invázió során, mivel a korabeli katonai számítások nem támasztják alá ezt a becslést. Barton Bernstein, a kaliforniai Stanford Egyetem kutatója szerint a katonai tervezés 1945 júliusában 40 ezer katona elestével és több mint 150 ezer sebesülttel számolt. Herken emellett kitér rá, hogy az atombombázások és az invázió mellett két további lehetőség is volt a háború lezárására. Japán megfigyelőket hívhattak volna meg az atombomba erejének a demonstrálására lakatlan területen, a Fudzsi hegyen vagy egy lakatlan szigeten, vagy elfogadhatták volna a feltételekhez kötött kapitulációt.

A történészi viták folytatódnak…

Lajos Mihály