A legendás Terra Australis

Délibáb volt a déli tengereken

Az ókortól a XVIII. századig élt az elképzelés, hogy ahogy a Föld északi részein nagy kiterjedésű szárazulatok találhatók, így messze délen is lennie kell egy hatalmas kontinensnek, a Terra Australisnak (déli földnek), a XVI–XVIII. században pedig expedíciók is keresték, míg csak el nem oszlott a déli tengerek délibábja.

Elsőként a Kr. e. IV. században élt ógörög Theopomposz írt arról, hogy Afrika alatt egy kelet–nyugati irányban húzódó nagy szárazföldnek kell elterülnie. Klaudiosz Ptolemaiosz ógörög polihisztor pedig világtérképére be is rajzolta az Afrikától a Távol-Keletig terpeszkedő, az Indiai-óceánt délről bezáró nagy déli földet. A reneszánsz korában több térképen is feltüntették, például a németalföldi kartográfus, Abraham Ortelius 1570-es kiadványában a Terra Australis délen körülöleli a Földet, és két helyen is átlépi a Baktérítőt, vagyis trópusi területei is vannak. Az európai tengerészek által felfedezett szárazulatok közül pedig többet is a részeinek gondolták. Elsőként az 1519–1521-es Magellán-expedíció során felfedezett Tűzföldről hitték, hogy a nagy déli földhöz tartozik. Majd amikor 1526-ban a portugál Jorge de Mendes, 1545-ben pedig a spanyol Inigo Ortiz de Retes kikötött Új-Guinea partjain, a Föld második legnagyobb szigetét is a részének vélték. A szintén spanyol Álvaro de Mendana de Neira 1567-ben már kifejezetten a nagy déli kontinens felkutatása végett hajózott ki az ekkorra gyarmatosított Peruból, átszelte a Csendes-óceánt, ám annak délnyugati részén a Terra Australis helyett a Melanéziához tartozó Salamon-szigeteket fedezte fel. Pedro Fernandez Quirost aztán 1605-ben maga III. Fülöp spanyol király bízta meg azzal, hogy Peruból útra kelve foglalja el a nagy déli földrészt, lakóit pedig térítse meg. A tengerész neki is vágott a leghatalmasabb óceánnak, a Melanéziai Új-Hebridák szigetcsoport legnagyobb szigetét elérve pedig az Australia del Espirito Santo nevet adta a szárazulatnak, abban a hiszemben, hogy az a Terra Australis része, és Spanyolország nevében el is foglalta azt. A három hajóból álló flotta azonban később viharba került, hajója elszakadt a többiektől, az utóbbiakat vezető parancsnokhelyettese, Luis Váez de Torres pedig Új-Guineához érve végigvitorlázott annak még feltáratlan déli partjai mentén, miközben áthajózott a szigetet Ausztráliától elválasztó, róla elnevezett Torres-szoroson, s rájött, hogy Új-Guinea nem a Terra Australis északi kiszögellése.

Ausztrália különböző nyugati és északi partszakaszainak a feltárásakor úgy vélték, azok a nagy déli föld részei. A hollandok által fokozatosan gyarmatosított Holland Kelet-India (ma: Indonézia) fővárosából, Batáviából 1642-ben tengerre szálló holland hajós, Abel Jansszoon Tasman pedig a Terra Australis végleges felfedezése végett írt le hatalmas kört az Indiai- és a Csendes-óceánon, s úgy hajózta körül elsőként Ausztráliát, hogy meg sem pillantotta a partjait. Rábukkant viszont az általa Van Diemen-földnek elnevezett, 1856 óta azonban már a tengerész nevét viselő Tasmaniára, valamint Új-Zéland északi és déli szigetére, ám az azokat elválasztó tág bejáratú, majd összeszűkülő tengerszorost öbölnek vélte, s ekkor Új-Zéland „lépett elő” mint a Terra Australis része, az akkor már ismert ausztrál partokat pedig szigettengerhez tartozó szigetek partjainak hitte. Időközben viszont 1616-ban a holland Willem Schouten és Isaac Le Maire rábukkant a Tűzföld és egyúttal Dél-Amerika legdélebbi pontjára, a Horn-fokra, így bebizonyosodott, hogy a Tűzföld nem a nagy déli földrész része. Utolsóként pedig a XVIII. század legnagyobb földrajzi felfedezője, az angol James Cook indult el a Terra Australis feltárására. Első, 1768–1771-es útján Tahitin megfigyelte a Vénusz Nap előtti átvonulását, feltérképezte a Társaság-szigeteket, körülhajózta Új-Zéland északi és déli szigetét, az azokat elválasztó, róla elnevezett Cook-szorossal együtt, bebizonyítva, hogy a kettős szárazulat nem a nagy déli föld kiszögellése. Majd nyugat felé haladva részletesen feltérképezte Ausztrália keleti partjait, bebizonyítva, hogy Ausztrália nem szigettenger, hanem egy kicsiny kontinens, mely nem azonos a Terra Australisszal. Második, 1772–1775-ös expedíciója során előbb az Indiai-óceán déli részén kereste a nagy déli földrészt, s 1773. január 17-én elsőként szelte át a déli sarkkört, továbbhaladását azonban megakadályozta az Antarktiszt körülvevő tengerrészre is rátelepedő összefüggő jégmező. Áthajózott a Csendes-óceánra, felfedezte Új-Kaledóniát, majd ismét délnek fordult, kétszer is átlépte a déli-sarkkört, s 200 km-re megközelítette az Antarktiszt, mielőtt útját állta volna az antarktikus jégmező. 1774-ben pedig az Atlanti-óceán déli részén rábukkant az Antarktiszhoz közel eső Déli-Georgia-szigetekre és a Déli-Sandwich-földre. Körülhajózta hát – elsőként – az Antarktiszt, s bebizonyította, hogy az elképzelt lakott, termékeny, hatalmas Terra Australis nem létezik. Nem vonta viszont kétségbe, hogy a déli sarkvidéken létezhet egy kisebb, kopár, jeges-havas kontinens. Az Antarktisz felfedezésére pedig sor is került a következő évszázadban, ám ez már a felfedezéstörténet újabb fejezete lett.

Lajos Mihály