A devon időszak

A földi élővilág sokáig a tengerekre korlátozódott, majd terjedni kezdett a tengerekbe torkolló folyókban, a lefolyással rendelkező tavakban is, viszont a szárazföldek hosszú ideig kopárak voltak, nem volt talaj, nem voltak erdők, sem szárazföldi állatok. Ám 419,2 millió évvel ezelőtt beköszöntött a paleozoikum (földtörténeti ókor) 358,9 millió évvel ezelőttig tartó devon időszaka, mely nemcsak a tengeri, hanem a szárazföldi élővilág evolúciójában is óriási ugrást hozott magával.

A tengerekben robbanásszerű fejlődést értek meg a halak, emiatt nevezik a devont a halak korának is. Az időszak elején még csak állkapocs nélküli halak éltek, méghozzá a folyókban, a tavakban. Testüket csontpáncél borította, fenéklakók voltak, a devon végére pedig szinte teljesen kihaltak, mai leszármazottaik az imolák és a nyálkahalak. Igazi áttörést jelentett viszont a törzsfejlődésben az állkapcsos halak megjelenése, melyek megannyi faja már ragadozó életmódot folytathatott, üldözve és megragadva prédáját. A devon uralkodó halai a páncélos halak voltak, melyek fejét és mellkasát vastag csontpáncél borította, méretük pedig pár centimétertől több méterig terjedt, viszont az időszak végén kihaltak. Legismertebb képviselőjük az akár tízméteres testhosszt is elérő óriási ragadozó, a Dunkleusteus terrelli volt, mely hatalmas, borotvaéles csontlemezekből álló állkapcsával ragadta meg zsákmányát. „Étlapján” cápák is szerepeltek, mivel a porcos halak – cápák, ráják, macskahalak – ugyancsak ebben az időszakban jelentek meg, méghozzá az édesvizekben, s onnan „hódították meg” a tengereket. De a csontos halak is a devonban fejlődtek ki, s ők alkotják a ma élő halak többségét. Két fő csoportjuk alakult ki: a sugarasúszójúak – ők képezik a jelenleg élő halak 95 százalékát – és a bojtosúszójúak, melyek mai képviselői a tüdőshalak, valamint a latimeria bojtosúszójú maradványhal. A sugarasúszójúak úszói vékony, csontos sugarak által megtámasztott hártyákból, míg a bojtosúszójúak úszói vastag, izmos lebenyekből állnak, mely utóbbiakban csontok találhatók, akárcsak a szárazföldi állatok végtagjaiban. A devonban több bojtosúszójú hal élt, melyek közül egyesek sekély, oxigénszegény vizeket is belaktak, és a levegőből is képesek voltak oxigént felvenni. E fajok pedig óriási szerepet játszottak az első szárazföldi gerincesek kifejlődésében.

De visszatérve a tengeri élővilághoz… Virágoztak a korallzátonyok, s ekkor tűntek fel az első hatsugaras korallok, a mai zátonyépítő korallok ősei. Megjelentek az ammoniteszek, ezek a felcsavarodott mészvázú fejlábúak, melyek a kréta végéig fontos szerepet játszottak a tengeri ökológiai rendszerben, s ekkor élték fénykorukat a tengeri skorpiók, melyek nagyon elterjedtek, méretes képviselőik is voltak, s több állatcsoportra vadásztak, köztük a páncélos őshalakra is.

A devon talán legfontosabb fejleménye pedig a szárazföldek benépesülése volt. Igaz, mohák, illetve gyökér és levél nélküli kis növények már az előző, szilur időszakban megjelentek a vízpartokon, a mocsaras élőhelyeken, viszont a devonban robbanásszerű fejlődés következett be a szárazföldi növényvilágban. Megjelentek a vezetőszövetek, melyek lehetővé tették a víz és a tápanyagok hatékony szállítását a növényeken belül. Kialakultak a gyökerek, melyek rögzítették a növényeket a talajba, és lehetővé tették a víz és a tápanyagok felvételét. Kifejlődtek a levelek, melyek sokkal hatékonyabbá tették a fotoszintézist. És kialakult a másodlagos megvastagodás, vagyis a fásodás, a másodlagos fás szövet és az erőteljes gyökérzet pedig lehetővé tette az akár 50 méter magas fák megjelenését is. Harasztok, korpafüvek, zsurlók, páfrányok, magvaspáfrányok, nyitvatermők alkották a devon növényvilágát, megjelentek az első erdők, s a szárazföldek kizöldültek. Az erdők megjelenésével pedig növekedni kezdett a levegő oxigénszintje. A növények mellett az állatok is meghódították az új élőhelyeket. Ekkor alakultak ki az első százlábúak, ezerlábúak, pókok, a még röpképtelen rovarok, valamint a szárazföldi gerincesek. A bojtosúszójú halakból pedig kialakultak az első szárazföldi gerincesek, a tetrapodák (négylábúak). A Tiktaalik roseae jelenti az átmeneti formát, mely még pikkelyekkel és úszókkal is rendelkezett, mint egy hal, de lapos koponyája, nyaka, erős, csuklószerű ízületekkel rendelkező úszóival már fel tudott támaszkodni a sekély vizekben. Majd megjelentek az első tetrapodák, köztük az Acantosthega és az Ichthyostega. Ezek már igazi végtagokkal rendelkeztek, de még erősen kötődtek a vízi környezethez. Az Acantosthega valószínűleg a vízben úszott vagy mászott, de a szárazföldön még nehézkesen mozoghatott, az Ichthyostega ellenben a járásra alkalmasabb testfelépítésével és erősebb végtagjaival könnyebben mozgott a szárazon. A tetrapodákból pedig később kifejlődtek az első kétéltűek. A devon tehát valóban óriási változásokat hozott az élővilág fejlődésében, melyek utóhatásai máig hatóak.

Lajos Mihály