Egy nép azt mondta: „Elég volt”

„Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt«” – írja Márai Sándor Mennyből az angyal című versében, s 1956-ban Magyarországon valóban elemi erővel zúgott végig a kiáltás: elég volt! Elég volt a népet a nép nevében elnyomó sztálinista hatalomból, a „munkás-paraszt rendszerből”, mely egyaránt elnyomta a munkásokat, a parasztokat és az értelmiségieket. Elég volt abból a kommunista rezsimből, mely földi paradicsomot ígért, de helyette elhozta Magyarország történelmének egyik legsötétebb korszakát. S ha voltak is politikai nézetkülönbségek a forradalom résztvevői között, abban mindenki egyetértett, hogy a kőkemény sztálinista diktatúrának el kell tűnnie.

A forradalmat az azt megelőző szűk egy évtized eseményei érlelték meg. A II. világháború lezárulása utáni első parlamenti választásokat 70 százalékos szavazattöbbséggel a jobboldali Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt – röviden: a Kisgazdapárt – nyerte meg, míg a kommunisták csak a szavazatok 17 százalékát szerezték meg. Egyértelmű volt a jelzés: Magyarország a polgári demokrácia útján kíván továbbhaladni. S ezen az úton is haladt volna tovább, ha anyaországunk területén nem állomásozik szovjet haderő, s nincs szovjet politikai nyomás, mely elérte, hogy a parlamenti mandátumok kétharmadát megszerzett Kisgazdapárt ne alakíthasson egyedül kormányt – ami pedig megfelelt volna a parlamentáris rendszer szabályainak –, hanem koalíciós kormányzat alakuljon az összes párt, köztük a kommunisták részvételével. Az utóbbiak pedig a keleti nagyhatalom hátszelével, lépésről lépésre haladva 1948-ra teljesen átvették a hatalmat, a szociáldemokrata párt kommunistabarát szárnyával együtt megalapították a Magyar Dolgozók Pártját (melyben a kommunisták vitték a prímet, a többi párthoz hasonlóan lényegében bedarálva a szociáldemokrata pártot is), s kiépítették a kommunista pártállamot.

A Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkár nevével fémjelzett korszakban Magyarország megismerkedett a kőkemény sztálinista diktatúrával. A rendszer vélt vagy valós ellenfeleivel teltek meg a börtönök, az internálótáborok, a recski kényszermunkatábor, egymást követték a koncepciós perek, a kivégzések, a börtönbüntetések. A szovjetesítés jegyében sor került az erőszakos államosításokra és a döntően erőszakos kollektivizálásokra. A kötelező normarendszer kizsigerelte a munkásokat, a kötelező békekölcsönjegyzések pedig az egész társadalmat. S pisszenni sem lehetett, mert bárki megismerkedhetett a társadalmat rettegésben tartó Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vallatószobáinak a brutalitásával. Félelem kötötte gúzsba a népet, melynek hihetetlenül nyomasztó súlyát Illyés Gyula érzékelteti kitűnően Egy mondat a zsarnokságról című költeményében.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után azonban a Szovjetunióban az új szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov desztalinizációs politikába kezdett, meglazította a diktatúra béklyóit, s ez Magyarországon is éreztette hatását, ahol a reformkommunista Nagy Imre kerülhetett a miniszterelnöki székbe. Az új kormányfő enyhítette a parancsuralmat, felszámolta az internálótáborokat, a recski kényszermunkatábort, javított a lakosság életkörülményein, s az ország fellélegzett. Ám a hidegháborús szembenállás 1955-ös felerősödésekor Moszkva szemében túl puhának tűnt, le kellett mondania, hogy keménykezű miniszterelnök kövesse, sőt teljesen kiszorult a politikai életből, s Magyarországon ismét szorult egyet az a bizonyos béklyó.

A diktatúra átmeneti enyhülés utáni bekeményítése azonban már sok volt a parancsuralmat egyre nehezebben elviselő Magyarországnak. A sajtóban és társadalmi fórumokon, sőt MDP-alapszervezeti gyűléseken is jobb életkörülményeket, illetve a közélet demokratizálását kezdték követelni. A magyarországi forrongás lecsillapítása és a szovjet–jugoszláv viszony javítása érdekében a szovjetek lemondásra kényszerítették Rákosit (a pártfőtitkár nagyon ellenséges viszonyban állt a kommunista, de különutas Jugoszláviával), és új pártfőtitkárként Gerő Ernőnek szavaztak bizalmat, aki azonban szintén sztálinista volt, ott folytatta az elnyomást, ahol elődje abbahagyta, és hallani sem akart reformokról. 1956. október derekától viszont az egyetemi ifjúság is megmozdult, a magyarországi egyetemeken egymás után alakultak meg a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) szervezetei, s 1956. október 23-án a Budapesti Műegyetem főszervezésében hatalmas diáktüntetésre került sor, melyen többek között Nagy Imre vezetésével felálló új kormányt, többpártrendszert, általános titkos választásokat, a polgári szabadságjogok visszaállítását és a szovjet csapatok kivonását követelték. A tüntetéshez pedig mind nagyobb számban csatlakoztak műszakból hazatérő munkások, alkalmazottak, így egyre duzzadt a tömeg, a lelkekről lepattantak a félelem acélbilincsei, s hosszú évek kényszerű hallgatása után bátran kiáltották az elnyomók szemébe, hogy elég volt a parancsuralomból.

A tüntetés békés volt, mindaddig, míg a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházánál az ÁVH-sok meg nem próbálták kiszorítani a MEFESZ követeléseinek a beolvasását követelő tömeget az utcából, majd el nem dördült az első sortűz. Az összecsapás híre villámgyorsan elterjedt a városban, s a fegyvereket szerzett nép a hajnalra elfoglalt székháznál, valamint a főváros több pontján is összecsapott a kivezényelt ÁVH-sokkal. Kora reggel pedig már a Budapestre behatoló szovjet harckocsioszlopok ellen is harcba szálltak a forradalmárok. Több ellenállási gócpont alakult, ahol elszánt küzdelem folyt az intervenciós csapatok ellen, s magyar katonák is szép számban csatlakoztak a szabadságharcosokhoz. A nép lecsillapítása végett miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre, illetve Gerő a Budapestre érkező szovjet delegációval tárgyalva két álláspontot képviselt: a pártfőtitkár az „ellenforradalom” leverését, a kormányfő a reformok általi politikai megoldást javasolta, s a delegáció Nagy álláspontját fogadta el. Nagy Imre október 28-án feloszlatta az ÁVH-t, a következő napon megkezdték, október 30-án pedig befejezték a szovjet csapatok Budapestről való kivonását. A csatazaj elült, s úgy tűnt, a forradalom győzött, Magyarország megindulhat a demokratikus fejlődés útján. Hruscsov viszont ekkor már a keményvonalas szovjet vezetők érveit fogadta el, akik az „ellenforradalom” leverését hangoztatták, a november 4-én kezdődött második intervenciós támadás pedig vérbe fojtotta a forradalmat, amihez Kádár János MSZMP-főtitkár és a magyar karhatalmisták tüntetőkre leadott sortüzei is hozzájárultak. Ám 1956 hősi harca odahatott, hogy 1965-ben megpuhuljon a kemény diktatúra, a forradalmárok helytállása pedig példa lett minden magyar számára.

Lajos Mihály