Az Antarktisz felfedezése

James Cook az 1770-es években a déli tengereken tett hajóútjaival bebizonyította, hogy a legendás nagy déli föld, a Terra Australis nem létezik, ám elképzelhetőnek tartotta egy, a sarkvidéken fekvő kisebb kontinens létezését. A kérdés tisztázása aztán a XIX. század felfedezőire hárult.

Elsőként az oroszok indítottak expedíciót a jeges déli vizekre a balti német Fabian Gottlieb von Bellingshausen parancsnoksága alatt. 1819-ben az Atlanti-óceán déli részén több kopár szubantarktikus szigetcsoportnál végeztek kutatásokat, majd átszelték a déli sarkkört, s hamarosan megpillantottak egy jégmezőt, dombocskákkal, ám nem ismerték fel, hogy rábukkantak a keresett kontinensre. Kelet felé haladtak tovább, át-átszelve a sarkkört, majd az antarktiszi telet Óceániában töltötték. 1820 novemberében aztán újból délnek fordították hajóik orrát, s 1821 januárjának elején sikerült megközelíteniük az Antarktisz Csendes-óceánra néző partjait. Felfedezték az I. (Nagy) Péter cárról elnevezett I. Péter-szigetet, majd rábukkantak egy hegyes-völgyes vidékre, melyet az akkor uralkodó I. Sándor cár után I. Sándor-földnek nevezték el, s a kontinens részeként azonosították. (Egy 1946-os expedíció azonban kimutatta, hogy valójában sziget, csupán a selfjég köti össze a kontinenssel.) De visszatérve Belligshausenékhez… Átszelve a Drake-átjárót a dél-atlanti, szubantarktikus Új-Shetland-föld kutatása során megállapították, hogy nem összefüggő szárazulat, mint előttük vélték, hanem szigetlánc, a Déli-Shetland-szigetek. Feltérképezték a földdarabokat, majd hazavitorláztak.

1820-ban az angol Edward Bransfield felderített egy antarktiszi partszakaszt, mely a Brit Tengernagyi Hivatal első lordja után a Graham-föld nevet kapta. Az amerikaiak szerint azonban csak egy szigetet fedeztek fel, s az ő honfitársuk, Nathaniel Palmer fókavadász pillantotta meg ugyanazokon a vizeken a kontinenst, így ők Palmer-földnek nevezték el az ezt a partvidéket magában foglaló hatalmas, a földrész testéből messze északra kinyúló félszigetet, mely végül a semleges Antarktiszi-félsziget nevet kapta. A francia Dumont d’Urville 1838-ban ennek partjait is kutatta, majd kelet felé vitorlázva több kísérletet tett a kontinens jobb megközelítésére, ám a zajló jég újra és újra útját állta. 1840 januárjában azonban sikerült megközelíteniük a földrész Csendes-óceánra néző részét, partra szálltak az általuk felfedezett s Dumoulin-szigeteknek elnevezett jeges, sziklás szárazulatokon, ahol kőzetmintákat gyűjtöttek. A mögöttük húzódó antarktiszi partvidéket pedig a kapitány a feleségéről Adélie-földnek nevezte el. Ugyancsak 1838-ban az amerikai Charles Wilkes is kutatóutat vezetett az Antarktiszhoz, a világrész indiai-óceáni partvidéke mellett haladva földrajzi megfigyeléseket végeztek, emellett kőzetmintákat és növényeket gyűjtöttek, állatokat fogtak be, a hazavitt mintákkal, növény- és állatpreparátumokkal pedig a Smithsonian Intézetet gazdagították.

Az angol James Ross kapitány 1841-ben a Csendes-óceán felől közelítette meg az Antarktiszt, s míg a korábbi expedíciók csak a zajló jég határán tudtak hajózni, addig Ross két vitorlása, az Erebus és a Terror már képes volt áttörni a zajló jeget, mivel eredetileg bombavető hadihajók voltak, nagy űrméretű ágyúkat hordozhattak, melyek aknavető bombákat lőttek ki partvédő erődökre, ezért különösen masszív felépítésűekre tervezték azokat. 1841 januárjában a hajók délnek haladva áttörtek a jégen, s nyílt vízre értek. Itt nyugatnak fordultak a déli mágneses pólus helyzetének meghatározása végett, és elérve a kontinenst felfedezték a Viktória-földet a Transzantarktiszi-hegység itt húzódó vonulataival együtt, valamint a partok előtt sorakozó Possession-szigeteket, s bár a mágneses sarkot nem érték el, de eredményes földmágnesességi kutatásokat végeztek, és kikövetkeztették a mágneses mező helyzetét. A Viktória-földtől kissé keletebbre Ross rábukkant az utóbb róla elnevezett Ross-szigetre, és felfedezte a hajói után Erebusnak és Terrornak elnevezett vulkánokat, melyek közül az előbbi az Antarktisz egyetlen aktív tűzhányója. A vitorlások továbbhaladtak kelet felé, míg útjukat el nem állta egy teljesen sima homlokzatú és tetejű jégfal, mely később az expedíció vezetőjéről a Ross-selfjég nevet kapta, s a kapitány helyesen következtette ki, hogy erről a jégfalról hasadnak le a Csendes-óceánon úszó táblás jéghegyek. Az antarktiszi telet Tasmaniában töltötték, majd folytatták a Ross-selfjég kutatását, annak keleti végében érve el útjuk legdélebbi pontját. Ezután feltérképezték a csendes-óceáni partvidék nagy részét, a Falkland-szigeteki újabb áttelelés után pedig az Antarktiszi-félszigetnél végeztek oceanográfiai, madártani, botanikai kutatásokat. Állattani vizsgálataik során felfedezték és leírták a Ross-fókát, megfigyelték az Adélie-pingvint is, s 1843-ban gazdag növény- és állattani gyűjteménnyel tértek haza. Ezután hosszú szünet állt be az Antarktisz kutatásában, míg csak 1897-ben egy nemzetközi legénységű belga expedíció újabb vizsgálatokat nem végzett a földrész csendes-óceáni partjainál. A hajóutak után pedig következett a hatodik kontinens belsejének a feltárása.

Lajos Mihály