175 éve hunyt el Bem József altábornagy

A lengyel és a magyar nemzet hőse volt

Józef Zachariasz Bem – vagy ahogy mi ismerjük: Bem József – 1794. március 14-én, a nyugat-galíciai Tarnówban látta meg a napvilágot. A lengyelek ekkor történelmük egyik legsötétebb időszakát élték meg. Három szomszédjuk, Ausztria, Poroszország és Oroszország ugyanis 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben háromszor is felosztotta egymás között Lengyelországot, mely végül megszűnt létezni, s ettől fogva a lengyel hazafiak szeme előtt végig ott lebegett a cél: visszaszerezni az önálló államiságot.

Miután I. Napóleon az 1806–1807-es francia–porosz–orosz háborúban győzelmet aratott ellenségei fölött, a Poroszországhoz csatolt lengyel területek egy részén létrehozta a vele szövetségre lépett Varsói Hercegséget, melynek hadai az 1809-es francia–osztrák háborúban Galícia egy részét is felszabadították a Habsburg-uralom alól, s a konfliktust lezáró schönbrunni békében Bem szűkebb pátriáját a Varsói Hercegséghez csatolták. Hősünk a Varsói Tüzér- és Mérnökkari Iskolába iratkozott be, majd ennek befejezése után a Varsói Tüzér- és Mérnökkari Főiskolán fejezte be tanulmányait. 1812-ben a franciák oldalán harcoló lengyel haderő tagjaként, tüzér főhadnagyként vett részt Napóleon katasztrofális véget ért oroszországi hadjáratában, 1813-ban pedig a porosz–orosz hadak által ostromlott, francia–lengyel helyőrség által védett danckai (gdanski) erőd védelmében küzdött, mely erődítmény hosszú hónapokig állta a sarat, csak az év decemberében kapitulált, Napóleon 1815-ös elbukásával pedig szertefoszlott az önálló lengyel állam helyreállításának az álma is. Igaz, I. Sándor cár az Oroszországhoz tartozó lengyel területeken (melyekhez ekkor már Varsót is hozzácsatolták) létrehozta a nagyfokú belső autonómiával rendelkező Lengyel Királyságot, melynek saját hadserege is volt, s Bem ennek tagjaként szolgált, századosi rangban. Az 1825-ben trónra lépő ízig-vérig zsarnok I. Miklós cár azonban korlátozta a lengyel állam autonómiáját. Hősünk leszerelt, hazaköltözött Galíciába, birtokot bérelt Lemberg mellett, s gazdálkodni kezdett.

1830 novemberében azonban szabadságharc robbant ki a Lengyel Királyságban, melynek hírére Bem Varsóba sietett, őrnagyi rangot kapott, s ebbéli tisztségében vett részt az 1831. március 31-én megindított offenzívában. Az április 18-i iganiei csatában kedvező hadállást foglalva zúdított tüzet az orosz gyalogságra, hozzájárulva a fényes lengyel győzelemhez, melyet követően alezredessé léptették elő. A lengyel főparancsnok, Skrzynecki tábornok azonban ezt követően hibát hibára halmozott, s május 26-án, Osztrolenkánál kedvezőtlen körülmények között kényszerült csatát vívni Gyibics cári táborszernagy túlerőben lévő hadai ellen. A lengyelek elszántan küzdöttek, ám vereséget szenvedtek, s úgy tűnt, semmi sem menti meg seregüket a teljes megsemmisüléstől. Skrzynecki ekkor dobta harcba Bem tartalékban álló ütegét. Az alezredes előretört, kiváló pozíciót vett fel, s ágyúi össztüzével sikerült zavart keltenie az ellenség soraiban. Gyibics azt hitte, erősítést kaptak a lengyelek, ezért beszüntette a harcot, ahogy Skrzynecki is, Bemet pedig ezredessé léptették elő. Az új orosz főparancsnok, Paszkevics herceg azonban a nyár folyamán Varsó előteréig nyomult, s szeptember elején támadást indított a fővárost védő sáncok, erődítmények ellen. Az ekkor már a lengyel tüzérség főparancsnokaként, tábornoki rangban szolgáló Bem ütegei összehangolt tüzével a védelem legszilárdabb bástyájaként tartotta pozícióit, ám Varsót már ő sem menthette meg. A lengyel hadsereg feladta a fővárost, a porosz határhoz szorult, majd átlépte azt, s a poroszoknak adta meg magát.

A lengyel emigránsok, köztük hősünk is Franciaországban telepedtek le, s várták az alkalmat, hogy újból harcba szálljanak a függetlenségért. 1848 tavaszán úgy tűnt, elérkezett az alkalom, ám a Poroszországhoz tartozó Poznani Nagyhercegségben kitört felkelés hamar elbukott, a galíciai forradalmi mozgolódás pedig csendben elhalt, így Bem az 1848. október 6-án kitört második bécsi forradalomnak ajánlotta fel kardját, s ő harcolt a legeredményesebben a Windisch-Graetz herceg által ostrom alá vett osztrák főváros védelmében, ám a vereséget még ő sem akadályozhatta meg. A szabadságharcát vívó Magyarországra sietett hát, ahol tábornokként az erdélyi hadsereg főparancsnokává nevezték ki. Ezt az elég rosszul felfegyverzett és nagyon rosszul vezetett hadsereget 1848 őszén Erdélyből a Partiumba szorította az osztrák–román túlerő, Bem azonban újjászervezte és jól felszerelte a megvert hadat, mely új erőre kapva vágott bele Erdély felszabadításába. December 18–19-én a Csucsai-szorosban Riczkó Ignác dandárparancsnok, a következő napon Zilahnál Czetz János, Bem vezérkari főnöke, december 23-án pedig Désnél maga a főparancsnok mért súlyos vereséget a támadó osztrákokra, illetve a román határőrezredekre. A visszavonuló ellenséget üldözve december 25-én az egyesült erdélyi hadsereg felszabadította Kolozsvárt, s Bem elszakította egymástól az osztrák erőket és a Karl Urban ezredes által vezetett románokat. Czetzet a stratégiai jelentőségű Tordára vezényelte, biztosítva jobbszárnyát, ő pedig Urban ellen fordult. Bethlennél tönkreverte a határőrcsapatokat, s a Nagy-Szamos mentén üldözve azokat,1849. január 3-án a Borgói-szorosban, Tihuca községnél újabb fényes diadalt aratott fölöttük. Urban Bukovinába menekült.

Bem ezután délnek fordult, s megindult az Anton von Puchner altábornagy által vezetett császári főerők ellen. Január 17-én Szőkefalvánál ütközött meg velük, és elsősorban jól felállított ütegei tüzének köszönhetően le is győzte őket. Ezt követően hadműveleti bázisukig, Nagyszebenig üldözte az osztrákokat, akik azonban itt megvetették a lábukat, s a január 21-i nagyszebeni csatában visszavetették Bem csapatait, február 4-én, Vízaknánál pedig súlyos vereséget mértek rá. Az erdélyi hadsereg azonban nem roppant össze, négynapi szakadatlan harcok árán elérte Dévát, ahol egyesült a Magyarországról érkező segédcsapatokkal, s február 9-én Piskinél – jórészt ismét ágyúi hatásos össztüzével – fényes győzelmet aratott az ellenség fölött, március 11-én pedig a második nagyszebeni csatában döntő győzelmet aratott az osztrákok és a támogatásukra Havasalföldről benyomuló oroszok fölött, s fergeteges rohammal magát a várost is bevette. Az osztrákok és az oroszok Havasalföldre húzódtak vissza. Erdély – a császári helyőrség által tartott gyulafehérvári és a dévai vár, valamint a román népfelkelők érc-hegységi táborát leszámítva – felszabadult.

Az altábornaggyá előléptetett Bem április–május folyamán hadjáratot vezetett a Bánság felszabadítására is, mely azonban csak fél diadal maradt, mivel a temesvári erődítményt nem sikerült bevenni. Hosszúra nyúló ostroma Vécsey tábornokra maradt. Júniusban, a kibontakozó cári intervenció során Lüders tábornok csapatai Erdélybe is benyomultak, miközben Paszkevics és Haynau Magyarországra tört be. Bem elszánt harcot vívott a túlerőben lévő ellenség ellen, ám a harcok lassan felőrölték az erdélyi hadsereget, miközben a magyar főerők a Bánságba szorultak vissza. Augusztus 9-én Bemre ruházták a főparancsnokságot, ám a temesvári csatában alulmaradt Haynauval szemben. Bem visszatért az erdélyi hadsereghez, mely viszont ekkorra végleg kimerült, s öt nappal a világosi fegyverletétel után, augusztus 18-án letette a fegyvert. Bem megannyi tiszttel és közkatonával együtt Törökországba menekült. Egy újabb orosz–török háborúban bízva Murád pasa néven belépett az oszmán hadseregbe, a törökök pedig Aleppóba vezényelték. Itt vívta meg utolsó – és győztes – csatáját 1850 októberében a fellázadt s a várost megtámadó arabok ellen, és itt is hunyt el 1850. december 10-én. Két nemzet – a lengyel és a magyar – közös hőseként hunyta le szemét.

Lajos Mihály