Jugoszláv cigány

Időtlen történet

Valamikor a kilencvenes évek elején Santiago de Chilében jártam a Kereszténydemokrata Internacionálé rendes éves kongresszusán. A Magyar Demokrata Fórumot (MDF) képviseltem a világszervezetben. A kétnapos rendezvény után maradt majdnem egy teljes szabad napom, mert csak az esti géppel indulhattam vissza Európába. Nagykövetünk szívélyes gesztust tett nekem, mert korán reggel elvitt a közeli tengerpartra, Valparasíoba.

A Csendes óceánt néztük meg először. Gyönyörű napsütésben sétáltunk a parton, a „dél-amerikai” nap tüzesen ontotta ránk sugarait a kék égből, amit csak a hullámzó víz moraja és a hűs szellő enyhített. A mapucse indiánokról mesélt a magyar diplomata. Dél-Amerika egyik legjelentősebb őslakosairól szólt a történet, akik Chile lakosságának mindössze 4%-át alkotják, viszont a középső régiókban a 80%-ot is elérheti részarányuk. Csak a XIX. század közepén sikerült katonai erővel meghódítani földjüket, de a nép igazából soha nem hódolt meg. Történelmükre büszkék, és a mai napig különböző eszközökkel harcolnak területük visszaszerzéséért. Éppen azon gondolkodtam, milyen lehetett a népviseletük, amikor a távolban feltűnt egy tarka ruhába öltözött asszony. Meglepetten néztem, mert biztos voltam abban, láttam már ilyen öltözetet. Amint közelebb értünk, felismertem: ez egy közép-európai cigány népviselet. Mondom útitársamnak, menjünk oda, kérdezzük meg, honnan szedte ezt a ruházatot. Kísérőm sejtelmesen mosolygott a bajusza alatt. Odaérve megszólította a napbarnított arcú asszonyt, aki már nyúlt is a kezéért, hogy bizonyságot tegyen tenyérjóslási tudásáról. Néhány peso árán elkerültük a jövendőmondást, és tolmácsom révén megkérdeztem, honnan ez a szép szoknya és blúz? A széparcú hölgy büszkén hátra vetette hosszú göndörhajú fejét, és így szólt: én jugoszláv cigány vagyok! A meglepetéstől alig tudtam gratulálni és minden jót kívánni neki.

Utunkat folytatva csodálkozva kérdeztem a nagykövettől, mit jelent ez? Hogy kell ezt érteni? Spanyolul beszélt, nem nézett ki sem turistának, sem bevándorolt alkalmi munkásnak. Útitársam megpödörte sűrű bajuszát, és mesélni kezdett. A kilencszázas évek elején, úgy 1902 körül, az egyik Habsburg főherceg elhatározta magát, megoldja a cigánykérdést a Monarchiában. Építtetett egy mintafalút Horvátország területén, minden ház kertjében teljes háztáji gazdálkodáshoz szükséges felszerelés, néhány háziállat, tűzifa, valamennyi falusi élethez szükséges dolog. Emberei felkerestek egy alkalmasnak látott vándorcigány csoportot, szép szóval felajánlották, telepedjenek le a nekik épített szép otthonokban. Nyomaték kedvéért mindezt szolid csendőri kísérettel… A cigányok összenéztek, megtárgyalták a dolgot. Gondolták, mi baj származhat ebből, elfogadták az ajánlatot. Ezután még néhány kiszemelt közösséget betereltek a Száva menti kis faluba.

Eltelt néhány hónap, a vándorcigány társulat felélt mindent, az állatokat megették, a zsákolt lisztet és takarmánymagokat eladták a szomszédos faluban, majd vérüktől hajtva tovább álltak. Ügynökei hamarosan jelentették a dolgot a főhercegnek. A Habsburg főember éktelen haragra gerjedt. Példát statuálok a hálátlan gazembereknek – üvöltötte bécsi palotájában. Néhány napig gondolkozott, mit is tehetne, egyszerre csak hirtelen fény gyúlt az agyában. Kedves jó ismerőse volt a Monarchia Chilében szolgálatot teljesítő konzulja. Hajóra rakatja ezeket a hálátlanokat, és elviteti őket a világ másik végére! Majd megtudják a többiek, mi vár rájuk, ha nem fogadják el az ő segítő szándékát. Táviratozott Santiagoba a konzulnak, közölte vele, küld egy „hajórakomány” cigányt büntetésből, intézze el a chilei kormánynál, hogy befogadják őket. A XX. század elején Chile bevándorlási szempontból nem volt kiemelkedő célpont Latin-Amerika más országaihoz, például Argentínához, Brazíliához vagy Uruguay-hoz képest. A XIX. század végére azonban a 6.500 km hosszú tengerparttal rendelkező országban is létrejött a parlamentáris demokrácia, elindult a gazdasági fejlődés, szükség volt új munkaerőre. Ebből kiindulva a konzul gyorsan megkapta az engedélyt az Osztrák-Magyar Monarchiából érkező munkaerő importra.

A főherceg parancsára a csendőrség elfogta a hálátlan vándorcigány csoportokat, erőszakkal Fiumébe szállították őket, és a gyerekekkel együtt mintegy 180-200 fős „szállítmányt” felrakták egy hajóra, irány Valparaíso, Chile legnagyobb kereskedelmi kikötője. A szerencsétlen kényszer-utasok persze őrjöngtek, törtek zúztak már a tengeri út során is, az őket kísérő tucatnyi csendőr alig tudott rendet tartani. A távoli földrészen kiszállva már nem lehetett visszafogni őket, jogosnak tartott dühükben kimerítették a kriminalisztika tárgykörének minden lehetséges esetét, a gyilkosság kivételével. Óriási botrány lett az ügyből. A konzult bekérették a Külügyminisztériumba, közölték vele, soha ne merészeljen hasonló kéréssel a kormányukhoz fordulni. Jegyzéket küldtek Bécsbe, közölték, az ember-export nem tett jót a Monarchia chilei kapcsolatainak. Ami pedig nekünk, magyaroknak, a legfájóbb volt, a dél-amerikai országban azt hitték, a partra tett különítmény magyar emberekből állt, hiszen a magyar kikötőből, Fiuméből érkeztek! Hosszú éveken, ha nem egy évtizeden át, rossz hírünk volt a Csendes óceán eme partvidékén. A főherceg persze felhagyott a további kísérletezéssel. Ezután a kudarc után inkább Afrikába járt vadászni.

Nem öncélúan, pusztán szórakoztatás céljából meséltem el mindezt. A történetnek komoly tanulsága van a jelenre nézve is. A Magyar Királysághoz tartozó Horvátországból származó kitelepítettek harmadik-negyedik generációja számontartja etnikai és földrajzi származását, megtartja szokásait a tenyérjóslástól kezdve, ápolja kultúráját, megőrzi népviseletét. Mi ez, ha nem csodálatra és elismerésre méltó jelenség? Hírekből tudják, figyelemmel kísérik, hogy szülőföldjük már nem a Magyar Királyság, nem Horvátország, hanem a Nagy Háború után létrejött új államalakulat, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd ezt követően Jugoszlávia. Jugoszláv cigánynak mondja magát kilenc évtized száműzetés után a déd- vagy ükunoka. Büszke, hagyományait szeretettel őrző nép, akárcsak új honfitársaik, a mapucse indiánok.

Máshol is tapasztaltam a cigány öntudatot és hagyományőrzést. A rendszerváltozást követően erdélyi útjaim során, Bánffy-Hunyadra beérve, évről évre tapasztaltam, hogy gomba módra nőnek ki a földből cifra külsejű, nagyméretű házak. Megtudtam, hogy ezeket nyugaton dolgozó cigány vendégmunkások építik, valamennyi üresen áll, az ablakok nincsenek beüvegezve, mert a tulajdonos még kint keresi a kenyerét. Nagyon haragudtam, utáltam ezt a látványt, sőt, felháborítónak tartottam. Véleményem azonban 180 fokos fordulattal megváltozott, amikor megtudtam a jelenség okát. A helyi cigányok büszkék indiai eredetükre, az ottani építészeti stílust próbálják másolni soktornyos, giccses házaikkal. Ma sem tetszenek ezek az épületek, de megértéssel nézek rájuk, elismeréssel adózok a sok évszázad eltelte után is eredetükre büszke embereknek.

Mi ezekből a tanulság? Senkit, de legkevésbé a cigányokat, nem lehet, nem szabad erőszakkal asszimilálásra kényszeríteni. A cigánykérdés társadalmilag megosztó probléma Magyarországon. (Lehet, máshol is.) Csak empátiával szabad közelíteni hozzá. Bár a cigányság önmagán belül is sokféle etnikai csoportot tartalmaz, mégis szinte valamennyiből kiemelkednek sorra tehetséges emberek, gondoljunk csak zenére, különféle kézműves mesterségre, néhány képzőművészeti területre, vagy akár az üzleti életre. Ezt a folyamatot indirekt eszközökkel támogatni kell. Fontos az esélyegyenlőség biztosítása az élet minden területén. De, aki ősei életvitelét kívánja folytatni, azt hagyni kell, élje életét kívánsága szerint, ha betartja a törvényt. Lehet, mindez utópisztikusnak tűnik, de én Deák Ferenchez tartom magam: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.” De itt még van remény is. És nem is kell küzdeni, csak emberi megértéssel viszonyulni a kérdéshez.

Zamárdi-Felső, 2025. augusztus közepe

Csóti György írása

Megjelent a Hitel folyóirat 2025. decemberi számában

valamit Salamon bácsi, a redőnyárus című könyvemben 2025-ben