Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (42. rész)

A hivatásunk iránti elköteleződés nem minden esetben megy akadálytalanul, hiszen a külső tényezők sokszor megnehezítik a konstruktív munkavégzést. Viszont az is elmondható, hogy éppen ezek azok a szegmensek, amelyek még inkább motiválnak bennünket a munkánkban. Lentebb egy olyan kárpátaljai fiatalról olvashatnak, aki hivatását és a hozzá tartozó viszonyokat legalább olyan komolyan veszi, mint a szülőföldje iránti szeretetét, és erre a környezetét is ilyen vehemenciával buzdítja. Zsendely Károllyal készült interjúnkat olvashatják.

– Kérlek, mesélj kicsit magadról!

– Zsendely Károly vagyok, 28 éves, Tiszabökényben születtem. A pedagógusi szakma alapjait a Munkácsi Humán-Pedagógiai Kollégiumban sajátítottam el, ahol egykor szüleim is tanultak. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani minden ottani oktatónak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy jó szakemberré válhassak. Tanulmányaimat 2016-ban fejeztem be, ezt követően pedig a falusi iskolában helyezkedtem el. Később magánúton folytattam a tanulmányaimat, és 2020-ban megszereztem a mesterfokozatú diplomámat alsó tagozatos tanító és informatika szakos tanárként. Jelenleg is a Tiszabökényi Gimnázium tanára vagyok, ahol immár a tizedik tanévet kezdhettem meg.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal?

– Itt születtem, itt nőttem fel. Minden ideköt. Szeretek itt élni, még a mostani, nehéz, háborús helyzet ellenére is. Soha nem volt kérdés számomra, hogy ha egyszer valamilyen képesítést szerzek, akkor a megszerzett tudást itthon kamatoztassam. A pedagógusi hivatás mindig is közel állt hozzám, ezért természetes volt, hogy a kárpátaljai diákok oktatásában, fejlesztésében és nevelésében szeretnék részt venni. Véleményem szerint azok az egyszerű dolgok, amelyeket a mondandóm elején felsoroltam, határozzák meg, miért is „szívünk csücske” Kárpátalja.

– Kérlek, mondj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezdd a legfontosabbal!

– Kitartó, céltudatos és elhivatott embernek tartom magam, aki mindig igyekszik példát mutatni diákjainak mind szakmailag, mind emberileg. Úgy gondolom, hogy a pedagógus legfontosabb feladata nemcsak a tanítás, hanem a példamutatás is. A kitartás és a céltudatosság segít abban, hogy a nehezebb időszakokban is megőrizzem hivatásom iránti elkötelezettségemet, és ezzel irányt mutassak tanítványaimnak.

– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?

– Egyszerű, falusi embernek tartom magam, akitől nem áll távol a kétkezi munka. Gyermekkorom óta ez a mindennapjaim szerves része volt: iskola után gyakran segítettem édesapámnak a különböző kerti munkákban. Leginkább gyümölcs- és szőlőtermesztéssel foglalkoztunk, ezek közül pedig a szőlőművelés állt mindig közelebb a szívemhez – ezt szerettem a legjobban csinálni. Ez máig így van.

– Mit gondolsz, mi, kárpátal­jaiak hogyan éljük meg az életünket a szülőföldünkön vagy a nagyvilágban az adott körülmények függvényében?

– A kárpátaljai emberek olyanok, akik a jég hátán is megélnek. Számtalan kihívásra hivatkozhatnánk: a háború negatív hatásaira, a szétszakított családokra, vagy a nehéz gazdasági helyzetre. Mindezek ellenére a kárpátaljai emberek mindig a megoldást keresik, és nem adják fel könnyen. Bárhová sodorjon is minket a sors a nagyvilágban, ezt a hozzáállást és mentalitást bárhol érvényesíteni tudjuk, és ezzel kitűnünk a tömegből.

– Mik jellemzik leginkább a foglalkozásodat, hivatásodat? A munkádban eltelt idő során milyen tapasztalatokra tettél szert?

– A pedagógusi hivatás számomra nemcsak munka, hanem életforma. Tanárként minden nap új kihívásokat és örömöket tartogat, hiszen minden tanuló más, és mindenkiben ott rejlik a fejlődés lehetősége. A legfontosabb számomra, hogy a tanítás mellett neveljek, értéket közvetítsek, és példát mutassak a diákjaimnak. Az évek alatt sok tapasztalatot szereztem a különböző személyiségű tanulók megismerésében és abban, hogyan lehet őket motiválni, fejleszteni. A legnagyobb sikerélményt az jelenti számomra, amikor látom, hogy a diákjaim fejlődnek, kibontakoztatják a tehetségüket, és az iskolában szerzett tudást magabiztosan viszik tovább az életbe.

– Ezekben az időkben hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?

– Szomorú tény, hogy ma már nagyon kevés dolog van, ami igazán itthon tarthatná a fiatalokat. A háború kitörése óta minden megváltozott – sokan éppen emiatt döntöttek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket, Kárpátalját. Bízom benne, hogy ez csupán átmeneti időszak, és egyszer majd sokan visszatérnek. A fiatalok számára ma is adott a lehetőség a tanulásra, egy szakma elsajátítására, ráadásul mindezt anyanyelvükön tehetik meg. A legnagyobb gondot azonban abban látom, hogy a frissen végzett szakemberek számára nehéz a helyi elhelyezkedés, így sokan nem tudnak élni a képességeik adta lehetőségekkel. Szomorú látni, hogy a diplomás fiatalok kénytelenek külföldön keresni a boldogulást. Úgy gondolom, ha volna lehetőség a fiatalok támogatására – akár pályázatok, ösztöndíjak vagy induló vállalkozásokat segítő programok formájában –, az sokakat itthon tartana. Itthon ma nagyon talpraesettnek kell lenni – legyen szó munkáról, tanulásról vagy mindennapi megélhetésről. De ez a kárpátaljai emberekre jellemző: kitartóak vagyunk, képesek vagyunk átvészelni a nehéz időket, és bízunk abban, hogy eljön még a szebb jövő.

– Mi hozhat a kárpátaljai fiatalok életébe változást? Hogyan lehet egy kárpátaljai fiatal itthon sikeres?

– Elsősorban, ha véget ér a háború, a külföldre kényszerült emberek hazatérhetnek, és mindenki lehetőséget kap itthon a tehetsége kibontakoztatására. Ehhez támogatásra, biztonságra és olyan környezetre van szükség, ahol a tudásukból valódi értéket teremthetnek. A siker kulcsa az, ha hiszünk önmagunkban, kitartóak maradunk, és a nehézségek ellenére sem adjuk fel. Mi, kárpátaljaiak mindig is arról voltunk híresek, hogy minden helyzetben feltaláljuk magunkat. Ezt a hozzáállást kell megőriznünk, mert ez teheti sikeressé a fiatalokat itthon is.

– Kérlek, idézd fel eddigi legjelentősebb teljesítményedet az életben, bármely téren.

– Életem eddigi legjelentősebb teljesítményének azt tartom, hogy pedagógusként kitartóan és elhivatottan végzem a munkámat, még a nehéz körülmények ellenére is. Fontosnak tartom mindezt, hiszen mi, pedagógusok formáljuk a jövő nemzedékét, és nagy felelősségünk van abban, hogy tanítványainkból milyen felnőttek válnak. Úgy érzem, az, hogy mindezt Kárpátalján, a jelenlegi kihívások közepette is meg tudom valósítani, valódi eredmény, és egyben a hivatásom iránti elkötelezettségem megerősítése.

– Számodra mit/kit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?

– A kereszténység számomra elsősorban útmutatást és kapaszkodót jelent az életben. A hit sokszor irányt mutat, és segít megőrizni a reményt a nehézségek ellenére is. Isten számomra a szeretet és a béke megtestesítője, akihez bármelyik hívő ember fordulhat, ha útmutatásra vagy lelkierőre van szüksége. Úgy gondolom, a legtöbb ember számára Isten ugyanilyen biztonságot, reményt és lelki támaszt jelent.

– Melyek azok a kompetenciák, értékek, amelyek leginkább jellemzik a kárpátaljai lakosságot? A kárpátaljai emberek miben különböznek másoktól? Egyáltalán különböznek-e?

– A kárpátaljai emberek legfőbb értékei közé tartozik a kitartás, a szorgalom és az összetartás. Egy olyan közösség tagjai vagyunk, ahol az emberek még a legnehezebb időkben is készek segíteni egymáson, és nem veszítik el a hitüket és derűlátásukat. A kárpátaljaiak különlegessége abban rejlik, hogy alkalmazkodni tudnak a változó körülményekhez, és nem adják fel könnyen.

– A kialakult körülmények tekintetében mi az, amivel a legtöbbet tudunk tenni a környezetünkért, embertársainkért, önmagunkért?

– A legtöbbet azzal tehetjük, ha megőrizzük az emberségünket és segítünk egymásnak. Fontos, hogy támogassuk és erősítsük egymást, hiszen a közösség ereje mindig többre képes, mint az egyéné. Önmagunkért pedig akkor tehetünk a legtöbbet, ha megőrizzük hitünket és kitartásunkat, ha nem adjuk fel a céljainkat, és igyekszünk példát mutatni másoknak. Meggyőződésem, hogy a változás nem feltétlenül a nagy tettekben rejlik. Sokszor épp az apró, mindennapi cselekedetekben, amikor a saját környezetünkben igyekszünk példát mutatni emberségből, türelemből és szeretetből.

– Véleményed szerint reménnyel tekinthetünk-e mi, kárpátaljaiak a jövőbe?

– Igen, reménnyel tekinthetünk a jövőbe. Hiszem, hogy a kárpátaljai emberek kitartása, hite és élni akarása átsegít minket ezen az időszakon is. Már számtalanszor bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk talpraállni, és a legnehezebb helyzetekben is megtalálni a reményt és az erőt a folytatáshoz.

– Szerinted mit jelent az egyéniség és egyediség?

– Azt jelenti, hogy mindannyian mások vagyunk, mindenkinek megvannak a saját gondolatai, érzései és értékei. Különlegességünk abban rejlik, hogy merünk önmagunk lenni, és nem félünk megmutatni, miben vagyunk mások.

– Mit ajánlanál más fiataloknak? Milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el az itthoni boldogulás reményében? Mit tegyenek és mit ne?

– Minden kárpátaljai fiatalnak azt tanácsolom, hogy ne adják fel a reményt, és tartsanak ki. Keressék a lehetőségeket, fejlesszék tudásukat és készségeiket, merjenek új dolgokba belevágni, vállalkozni, mert ez teremti meg az itthoni boldogulás lehetőségét. És ami talán a legfontosabb: ne hagyják el a szülőföldjüket könnyelműen, és ne engedjék, hogy a nehézségek elvegyék a reményüket.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Nagyon nehéz most számomra erre a kérdésre válaszolni. Ha csak lehetőségem van rá, továbbra is itthon, Kárpátalján maradnék, és folytatnám azt, amit eddig is csináltam. Mindig is az volt az álmom, hogy itthon alapítsak családot, és a gyerekeim itt nőjenek fel. Ha a jövőben elegendő tőkére tudnék szert tenni, szívesen vállalkoznék, és el tudnám képzelni magam akár borászként is. Ugyanakkor a tanítással soha nem hagynék fel.                       

B. TH.