A heidelbergi ember

Elsőként építkezett és vadászott nagyvadakra is

1907-ben Németországban, Mauer községtől északra, a rösch-i homokbányában, Heidelberg közelében egy munkás rábukkant egy kettétört, emberszerű, de ősi jellegű és hatalmas méretű állkapocsra, viszonylag épen maradt fogazattal, mely a kopásnyomok alapján egy fiatal felnőtté lehetett. A mintegy 640 ezer éves leletet elsőként Otto Schoetensack német antropológus írta le és sorolta egykori „tulajdonosát” egy új előemberi fajba, mely az ő javaslatára  a Homo heidelbergiensis, vagyis a heidelbergi ember nevet kapta.

Később újabb és újabb csontleleteiket, illetve a telephelyeiken lévő pattintott kőeszközeiket, köztük kézi kőbaltáikat, kaparóikat tárták fel. De kik voltak az elődeik, és mikor jelentek meg az élet színpadán? Az etiópiai Melka Kunture Formációban olyan, 875 ezer éves koponyamaradványokat tártak fel, melyek átmeneti formát jelenthetnek a Homo erectus és a Homo heidelbergiensis között, ami a heidelbergi ember Homo erectustól való származására és afrikai eredetére utal, vagyis a legforróbb kontinensen alakult ki, majd – miközben afrikai populációja is fennmaradt – mind Európában, mind Nyugat-Ázsiában elterjedt.  Világrészünkön eleinte csak korlátozott volt a 45. szélességi fokon túli megjelenése, 700 ezer évvel ezelőtt azonban már tartósabban is belakta ezeket a területeket, mivel alkalmazkodott a hűvösebb éghajlathoz.

Miként nézett ki? Függőleges orrnyílású arckoponyája laposabb volt, mint a Homo erectusé, fejkoponyájának homlok-, illetve falcsontja pedig szélesebb és kerekebb, mint elődjéé, ami agytérfogata megnövekedését bizonyítja. Míg a Homo erectus agytérfogata csak 973 köbcentiméter volt, addig a heidelbergi emberé már 1206 köbcentimétert tett ki (a modern emberé 1270 köbcentiméter). A leletek alapján a férfiak átlagmagassága 169,5–175 cm, a nőké pedig 157–157,7 cm közt mozgott, s kétféle testfelépítés is jelen volt körükben: a modern emberre jellemző gracilis testalkat, keskeny mellkassal, illetve a Neander-völgyi emberre jellemző robusztus testfelépítés, széles mellkassal. Medencéjük viszont mind a modern, mind a Neander-völgyi emberétől eltért: szélesebb, magasabb és vastagabb volt azokénál.

Európában a Günz–Mindel- és a Mindel–Riss-interglaciálisok (eljegesedések közötti meleg periódusok) alatt érte el a legnagyobb elterjedtségét, de bizonyíték van rá, hogy eljegesedés idején is éltek a jégmezőktől délre. A nagy-britanniai Canterbury mellett feltárt kaparó kőeszközök pedig állati bőrök kikészítésére utalnak, vagyis bőrruhát készítettek maguknak, és lakóhelyeiket is betakarhatták velük. Ők voltak ugyanis az első emberfélék, akik már egyszerű menedékeket építettek. Brit és zambiai régészek Zambiában, a Kalambo folyó melletti mocsaras területen tárták fel egy 500 ezer éves faépítményük maradványait, melyek vagy a mocsárvidéken átvezető magasított nyomvonal, vagy egy vadásztelep és húsfeldolgozó hely részei lehettek. Eddig a szerkezet két részletét találták meg: egy vízszintes és egy függőleges elhelyezésű fatörzset. Az elsőben kivéstek egy 13 cm-es, U alakú bevágást, majd vízszintesen ráhelyezték a függőleges fatörzsre, melyet úgy faragtak meg, hogy 20 cm-es felső része pontosan illeszkedjen a ráhelyezett fatörzs U alakú bevágásába, így a szerkezet a mocsár szintje fölé emelkedett. Még korábbiak az Európában, például a csehországi prezleticei lelőhelyen felfedezett kőalapzatok, melyekre boltozatosan kiképzett ágas-fás kunyhókat emelhettek. Ugyancsak a heidelbergi emberek voltak az első nagyvadvadászok. Fadárdáik is előkerültek, mint a németországi schöningeni lelőhelyen talált 300–400 ezer éves vadászeszközök, a dél-afrikai Kathu Pan lelőhelyen viszont olyan, félmillió éves lándzsákra bukkantak, melyek végére pattintott kőhegyeket rögzítettek. Több feltárt telephelyükön pedig fel is fedezték zsákmányállataik csontjait, a feldolgozást jelző bevágásokkal. Ezek szerint őzre, szarvasra, vaddisznóra, vadlóra, őstulokra, kőszáli kecskére, sőt orrszarvúra és elefántra, így az egykor Európában élt egyenes agyarú elefántra is vadásztak. Az utóbbi nagyvadakat minden bizonnyal veremcsapdákba csalták, majd nagy méretű kövekkel verték, illetve kőhegyű dárdákkal szúrták agyon azokat. Vadászatukhoz közösségi összefogásra volt szükségük, s mivel találtak a modern emberéhez hasonló nyelvcsontokat és középfülcsontokat, talán primitív beszédre is képesek lehettek. Ugyancsak fejlett közösségi életüket jelzi egy 45 évesnél idősebb férfitól származó beteg medencecsont, mely szerint az illető súlyos mozgásszervi problémákkal küszködött, egyedül nem tudott volna túlélni, akárcsak egy deformált koponyával rendelkező fiú, akikről közösségük gondoskodott.

200–300 ezer évvel ezelőtt aztán kihalt a heidelbergi ember, amikor már modern, Neander-völgyi és gyenyiszovai emberek is éltek, melyek már a Homo sapiens alfajai voltak, s több kutató szerint mind a Neander-völgyi és a gyenyiszovai ember közös őse, mind a modern ember a heidelbergi emberből fejlődött ki.

Lajos Mihály