Vajon Dobrev Klárának igaza van?

Azt mondja a balliberális politikusnő, hogy a határon túliaktól el kell venni a választójogot. Akár a balos, akár a liberális ideológia szerint nézem, a hölgynek igaza van, mert a nemzet mind a két eszmerendszer szerint nem tényező, már a múltat jelenti. Szerinte a Magyarország nevű kft.-nek nincs szüksége kültagokra, potyautasokra, akik nem fizetnek adót. Azért megállapítom, hogy mind a két ideológiát elég régen névérték alatt jegyzik a politikai tőzsdén.

Mi, határon túl élő magyarok az idén kétszer ünnepeljük az összetartozás napját: először április tizenkettedikén, amikor elmegyünk szavazni és aktívan hitet teszünk az összetartozás mellett, aztán június negyedikén, amikor megünnepeljük az összetartozást.

Ami a választójogot illeti, beszéljünk világosan. Tudom, amit itt leírok, sokaknak nem fog tetszeni: kinek ezért, kinek meg azért. Trianonban nem volt semmiféle béketárgyalás. A nagy mellénnyel érkező magyar delegációnak elfelejtettek szólni, hogy az állam, amelynek nevében jöttek, nincs – szét­esett, annyi ereje nem volt, hogy fogadja a frontról hazaérkező, szívükben a halott bajtársaik emlékét őrző százezreket (ehelyett vigécek sértegették a honvédeket az állomásokon).

A Trianonban megjelent angol és francia uraknak az volt a feladatuk, hogy ismertessék a nagyhatalmi döntést a megszűnt Monarchia népeivel. A tárgyalást, amelyen a döntés született, én hagyatéki tárgyalásnak nevezném, ahol az örökösök a Monarchia népei voltak, a mi esetünkben nem az ezeréves Magyarország, hanem a háromezer éves magyar nemzet, amelyet nem lehetett semmibe venni, megkerülni akkor, amikor a vezető bíró fennen hirdette a népek önrendelkezési jogát. A lelkes és kellően naiv Wilson amerikai elnök meg sem várta a béketárgyalási hókuszpókuszt, már előtte két héttel elhajózott Amerikába. A magyarokkal kapcsolatban az volt a döntés, hogy annyi területet kapnak, amennyit a magyar lakosság lefed (ezt az angol, francia urak elszabotálták). Továbbá a magyarok létrehozhatnak olyan államformát, amilyet akarnak, de a Habsburgokat el kell zavarniuk, nehogy eszükbe jusson valamiféle restauráció, ami meg is történt. Elég megalázó módon lett kitessékelve az országból a felkent és a Szent Koronával megkoronázott, jobb sorsra érdemes IV. Károly király.

A gyalázatos békét összeeszkábáló győztes hatalmak gyarmatokkal a hátuk mögött nem értették a nemzet fontosságát, az államok életében húzták-tolták a határokat kényük-kedvük szerint. Így lett kisemmizve több millió magyar a wilsoni ígéretből, Jugoszlávia mellé kreáltak még egy többnemzetiségű államot, Csehszlovákiát. Nem vették tekintetbe, hogy a nemzet az az abroncs, amely összetartja az államokat. A több nemzet identitásából összetoldott jugoszláv államot összetartó abroncs történelmi nyomásra darabokra szakadt, az ideálisnak tűnő csehszlovák állam két nép identitásából összehozott abroncsa is elpattant.

Sok év, sok szenvedés és kudarc kellett a magyarságnak ahhoz, hogy elfogadja a trianoni traumát, és számba vegye a hagyatékot, ami nem sok, de nem is kevés – 93 ezer négyzetkilométer, és ami még értékesebb: a nemzetek közössége által elismert magyar állam. Azt is nehéz volt elfogadni, hogy a határon kívül maradottak, a kisemmizettek is jogosultak az örökségre. A magyar állam ki is adja jussunkat: mindenki, aki lelkében és nyelvében megőrizte magyarságát, megkapja a magyar állampolgárságot.

A politikusnőnek pedig azt ajánlom, tegye félre az elkopott ideológiákat, amelyek szerint a tömeges bevándorlás multikulti társadalmat hoz létre, és ez jó dolog, mert a tömeges bevándorlás lakosság-, nyelv- és kultúracserét jelent, a templomokat nem lebontják – ami egy balliberális embernek nem nagyon fáj –, hanem átalakítják mecsetekké. Én értem, hogy a liberális demokrácia szerint az ideális a magyarok nélküli Magyarország lenne, de a fenti szövegből láthatja, hogy ez lehetetlen, és hogy meggyőzzem, ezért ajánlok egy sarkított példát: képzelje el Izrael államot zsidók nélkül.

Ha már a billentyűzet előttem van, és idén az összetartozás napja kettős ünnep nekünk, határon túliaknak, hadd mondjak el még egy gondolatot ezzel kapcsolatban.

Nem elég, hogy mi, magyarok történelmünk polcára helyeztük Trianont mint nemzetünk huszadik századi nagy tragédiáját. Ahhoz, hogy a történtek ellenére naggyá és gazdaggá tudjuk tenni Magyarországot, illetve a mi örökségünket, a gyanakvó szomszédokkal is el kellett fogadtatni, hogy Trianon a múlt, és határokat tologatni emberéletek árán senkinek nincs szándékában, a sors elébünk dobta a lehetőséget, és mi éltünk vele. Idézem Szerbia miniszterelnökét, Vučić urat: „Ezt nem tudták? Magyarországnak szárazföldi úton kellett volna megtámadnia Szerbiát, ezt Orbán Viktor erősítette meg nekem. A magyar miniszterelnök elutasította Bill Clinton amerikai elnök kérését. Mindezt Orbán Viktor engedélyével tárom a nyilvánosság elé. Magyarország őszinte barátja Szerbiának!”

Na ez volt a pillanat, amikor a magyar nemzet elkerülte a csapdát. A környező országok árgus szemmel figyelték a történteket, a diplomaták jelentettek, és a szomszédok meg­győződhettek, hogy a magyarok komolyan veszik a BÉKÉT. Azt tudom, hogy a magyar miniszterelnök a diplomácia szabályai szerint udvariasan utasította el a kérést, de hogy mit motyogott magában, azt azért nem tudom, mert nem vagyok biztos benne, hogy élt-e még Bill Clinton édesanyja, mikor Amerika bombázta Szerbiát.

Nekünk pedig nem maradt más hátra, mint érvényesíteni jogunkat az örökségre, és elmenni szavazni azokra, akiről úgy gondoljuk, gyarapítani fogja az örökséget, nem pedig elkótyavetyélni, mert mi nem potyautasok vagy kültagok vagyunk, hanem tulajdonosai és abroncsa Magyarországnak.

M. S.