Vasárnapi üzenet: 2026. április 26.

Igeolvasás: János 5, 1–15

A görögkatolikus egyház hagyománya szerint a húsvét utáni vasárnapokon arra törekszünk, hogy tudatosítsuk Krisztus feltámadását és megértsük a hit működését az emberben. A feltámadás ugyanis hitet hozott az ember számára, a személyes hit megújulását és az örök élet lehetőségét tudatosította. Az igazi kérdés ezért az ember számára, hogyan válik működőképessé bennünk a hit, s hogyan teszi az életünket minőségileg jobbá a hitben való élet. Krisztus élete velünk és bennünk jobbá tehet minket, és minőségileg más életet kínál számunkra.

Erre a minőségileg megváltozott életre példa Krisztus találkozása a betegekkel a Betheszda fürdőnél,  ami első hallásra a várakozást és a tehetetlenség környezetét mutatja számunkra. A tó  megmozdulása után csak a vízzel először érintkező beteg gyógyulhat meg. Ez örömteli annak, aki gyorsan odaér, de elkeserítő mindenki másnak, aki szintén szeretne meggyógyulni. Van, aki évek óta nézte mások örömét, és továbbra is szenvedett. Az egész tó és a környezet egy olyan lelkiállapotot sugall, amelyben talán több elégedetlen ember van, mint aki meggyógyulhatott. Egy feszült és érthetetlen környezetet látunk, amelyben alig van megelégedett ember, csak várakozók és tehetetlen emberek.

Nem sokban különbözik az a környezet korunk társadalomtól és az emberek lelkiállapotától sem, amelyben szinte felfoghatatlan feszültségek halmozódnak. S nem sokban különbözik a mi lelkiállapotunktól sem. Ebben a hangulatban egyáltalán nem értelmetlen Krisztus kérdése: „Akarsz-e meggyógyulni?” Furcsa kérdés, hiszen nyilvánvaló a helyzet, látszatra mindenki egészséges akar lenni. De Jézus nemcsak a test gyógyulását keresi, hanem a szív beleegyezését is. Ellenőrzi azt is, hogy van-e még vágy a változásra, az élet jobbá válására, van-e akarat egy minőségileg jobb életre. Ez a kérdés minket is megszólít: valóban akarunk változni, gyógyulni? Készek vagyunk kilépni a megszokott helyzetekből, még ha meg is szoktuk a fájdalmas állapotunkat? A bénaság sokszor nemcsak fizikai korlát, hanem lelki tehetetlenség is – a megszokott bűn, a reménytelenség, a fásultság és a depresszió állapota.

„Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” – Jézus szava teremtő erő akar lenni. Nemcsak meggyógyít, de felelősséget is ad: „Kelj fel!” – Ne maradj a régi állapotban! „Vedd az ágyad!” – Ne felejtsd el, honnan jöttél, de járj és éld az új életet! A gyógyításban Krisztus először nem a körülményeket rendezi át, hanem az embert emeli fel, az embert ösztönzi a változásra, a fejlődésre, a jobbá válásra. Krisztus nagyon jól érti az embert, akit nem olyan könnyű felemelni. Különösen bennünket, akik évek óta az átlagosnál is többet szenvedünk lelkileg. Átéljük a szenvedés különböző formáit, és nem is látjuk annak a végét. Nem is hisszük, hogy másként is lehet. Életünk része lett a szenvedés. Gyakran van olyan érzése az embernek, amilyet Pilinszky János fejezett ki a megtört ember leírásakor:

„Mert elhagyatnak akkor mindenek. / Külön kerül az egeké, s örökre / a világvégi esett földeké, / s megint külön a kutyaólak csöndje. / A levegőben menekvő madárhad. / És látni fogjuk a kelő napot, / mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”

A költő az emberi állapotot a várakozás, a kiszolgáltatottság, a csend, az üresség állapotával írja le. Ezt a „nincs emberem” lelkiállapotot József Attila is megfogalmazta: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Az ember nem tudja önmagát meggyógyítani, szüksége van a másik emberre. S ezt a másik embert, az igazi embert, a feltámadott és megdicsőült embert a beteg is, és mi is Jézus Krisztusban ismerhetjük fel. Krisztus a feltámadása révén bizonyítja számunkra erejét és elhiteti velünk a gyógyulás lehetőségét. Húsvétkor a görögkatolikus templomokban énekeljük: „Keljen fel az Isten!” Krisztus Istenünk pedig bennünket szólít meg: „Kelj fel és járj!”, és higgyünk a jobbá válás lehetőségében!

Marosi István
görögkatolikus lelkipásztor