A cro-magnoni ember

Már pompás művészi alkotásokat is készített

1868-ban a délnyugat-franciaországi Cro-Magnon nevű sziklafalnál, útépítés során felszínre került egy, a sziklafalba vésett kőmenedék, melyben ősi emberi leletekre bukkantak. Ezeket – három felnőtt férfi, egy felnőtt nő, valamint egy csecsemő csontmaradványait – Louis Lartet francia paleontológus és Henry Christy brit kutató tárta fel és írta le. Egykori „tulajdonosaikat” pedig cro-magnoni embereknek nevezték el.

A csontvázak mellett állati fogakat és kagylókat találtak, melyek megmunkálása arra utalhat, hogy medálionokként, nyaklánc-, illetve függődíszekként használhatták ezeket. Az egyszerű ékszereket temetkezési szertartás során helyezték az elhunytak mellé, és temetkezési helyként vésték ki a sziklamenedéket. A korabeli – rétegtani – kormeghatározással 30 ezer évesekre datálták a leleteket, a modern radiometrikus kormeghatározással pedig megállapították róluk, hogy 27 680 (plusz-mínusz 260) évesek. A legidősebb férfi koponyájának a vizsgálata során kiderítették, hogy az illető gombás fertőzésben szenvedett, a nő koponyáján egy hatalmas, begyógyult törés nyomait fedezték fel, míg több csontváz nyakán összenőtt csigolyák találhatók, melyek traumás sérülésekre utalnak. Vagyis ezek az emberek nagyon kemény környezeti feltételeknek voltak kitéve, az a tény viszont, hogy nagyon súlyos sérüléseket is túléltek, azt bizonyítja, hogy a cro-magnoniak gondoskodtak betegeikről, kezelték őket. Később aztán Európa több pontján is a sziklamenedékben feltártakhoz hasonló csontleletekre bukkantak, a sziklafalnál feltárt csontvázak pedig a cro-magnoni típus összehasonlítási alapjaivá, típuspéldányaivá váltak.

Mikor éltek és milyen fizikai jellemzőkkel rendelkeztek a cro-magnoni emberek? Szűk értelemben véve a 32 000–25 000 éve létezett aurignaci régészeti kultúra képviselőit nevezik cro-magnoniaknak, tágabb értelemben viszont a felső paleolitikum, vagyis a késő őskőkorszak (36 000–11 500 évvel ezelőtt) valamennyi hasonló európai leletére a cro-magnoni jelzőt használják. Ezek az őseink magas, karcsú, egyenes tartású, a mai embernél kissé robusztusabb testalkattal, erőteljes végtagokkal, széles arccal, nagy, kerek koponyával, magas koponyaboltozattal, magas, majdnem függőleges homlokkal, erőteljes állcsúccsal rendelkeztek. A férfiak átlagmagassága a korai leletek alapján 170 cm, a későbbi leletek alapján 168 cm volt, míg a nők átlagmagassága a korai leletek alapján 157,6 cm-t, a későbbi leletek alapján pedig 158,4 cm-t tett ki. Lényegében megkülönböztethetetlenek a mai fehér emberektől, a korai modern ember egyik nagyobb populációját alkották.

Összetett társadalomban éltek, ápolták betegeiket, közösségeik elhunyt tagjait pedig eltemették, vagyis volt hitviláguk, hittek a halál utáni életben. A halottakat változatos testhelyzetekben helyezték örök nyugalomra, gyakran kisebb sírmellékletekkel együtt, volt, hogy vörös okkerport szórtak a sírokba, a portugáliai Lagar Velhó-i temetkezési helyen viszont magát az elhantolt kisgyermeket fedték be okkerporral. Kőből, csontból, agancsból kifinomult eszközöket formáltak, csontból faragott tűvel, állati ínak felhasználásával bőr-, illetve szőrmeruhákat készítettek, hogy a tízezer éve véget ért eddigi utolsó eljegesedés, a Würm-glaciális zord körülményeit is elviseljék. Jellemző vadászfegyvereik közé tartoztak az íjak, a lándzsák, a halakat pedig szigonnyal ejtették el. És ők hagyták maguk után az első művészi alkotásokat: szobrocskákat és barlangfestményeket. A kőből faragott, nőket ábrázoló kis méretű szobrokat valószínűleg termékenységi rítus céljából készítették. Jellemző rájuk az arc kidolgozásának a hiánya és a gömbölyded testalkat. Nyugatról kelet felé haladva pedig megfigyelhető, hogy a figurák egyre stilizáltabbak, egyesek pedig annyira absztrakt megformálásúak, hogy gyakran azt sem lehet eldönteni, hogy embert ábrázolnak-e egyáltalán. Franciaországban és Spanyolországban feltárt barlangrajzaik egy részét is nehéz megmagyarázni, állatábrázolásaik viszont realisztikusak, gyönyörűek, s látható rajtuk, hogy lencsevégre tudták kapni az állatok mozdulatait. A rajzok festéséhez vas-oxidot, vörös és sárga okkert, a fekete színhez mangánt vagy faszenet használtak. A színező anyagokat részben krétaként használták, részben vízzel vagy állati zsiradékkal összekeverve vitték fel a sziklafalakra. A bölényeket, a mamutokat és a lovakat döntően a fő barlangtermek központi részén, a barlangi oroszlánokat és a barlangi medvéket valamivel hátrébb, a szarvasokat pedig a félreeső barlangelágazásokban rajzolták meg. De milyen célt szolgáltak az állatábrázolások? A csak művészi cél túl egyértelmű lenne. Elképzelhető a totemisztikus cél. Egyes közösségek totemállatokként tekinthettek bizonyos állatokra, így ábrázolásaik totemikus rituálék keretében kerültek a falakra. Rengeteg sebzett, illetve oldalába mélyült lándzsával ábrázolt állatalak pedig vadászmágiára utal. Vadászatok előtt „megigézték” az elejtendő zsákmányt, hogy „hatalmat nyerjenek felette”, és sikeres legyen a vadászatuk. Mindenesetre ezek a pompás barlangrajzok a festészet első megnyilvánulásai, és az emberiség közös kulturális kincsei közé tartoznak.

Lajos Mihály