Vasárnapi üzenet: 2026. május 10.
Amikor ezekkel a gondolatokkal készültem, sok minden átfutott az agyamon, de még inkább a szívemen: mit is írjak azok szívére, akik ezt olvasni fogják… S így most, a sok szép és mély gondolat közül hadd osszam meg azt, ami a Szentlélek ösztönzésére (fel)idézve számomra is oly fontos: az élet értelme az, hogy Isten szeret minket, és isteni életében akar részesíteni minket mindörökre. Olyan életben, amelyet „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”.
A természetes emberi hajlam vágyik arra, hogy megszólítsa, megismerje vagy befolyásolja az ismeretlen vagy ismert Istent. Mert azt tudjuk, érezzük, hogy az Istent – aki egészen más, mint mi, akinek létünk minden pillanatát köszönhetjük – nem szólíthatjuk meg akárhogy. A keresztények szerencsés helyzetben vannak ebben a keresésben. Nekünk Isten maga mondta el Jézus Krisztus által, hogyan imádkozzunk. De még ne ugorjunk ennyire előre!
Alig száradt fel az ősszülők arcán a bánat könnye az elveszett paradicsom után, szemük máris az Istent kereste. Hogy könnyebben megtalálhassák, tüzet gyújtottak, oltártüzeket, és boldogok voltak, ha áldozataik füstje egyenesen szállt az ég felé, mert hitték, hogy ilyenkor az Isten szívesen néz le rájuk. Mikor a választott nép elfoglalta az ígéret földjét, és ott megvetette lábát, sátor helyett kőtemplomot épített az Úrnak, hadd legyen neki állandó lakhelye, hadd legyen az Isten háza Izráel erőssége. És a nép a királlyal, Salamonnal együtt nem kímélt sem aranyat, sem művészetet, csak hogy az Úr háza legyen minden háznál ékesebb. Azóta az egész világon, ahol csak Istent szerető emberek éltek, amikor új települést létesítettek, első dolguk között volt, hogy az építendő templom számára kimérjék a telket, és amilyen hamar csak megengedte anyagi helyzetük, felépítették a lakóhelyük szívében az Isten házát, hogy az Ő közelségében lakhassanak. A templom tornya – mint a hitnek a mutatóujja – felmutat az égre, hogy amikor a mindennapi élet gondjaiban, örömeibe és szomorúságaiba belefelejtkezve elfelejtené az ember, hogy itt csak vándorok vagyunk, akkor a torony az apostol szavával figyelmeztessen, a földi élet zaját túlharsogva intsen: „Az odafennvalókat keressétek, hol Krisztus van az Isten jobbján.”
A templom ajtaja két világot választ el, ugyanakkor össze is köti azokat. Kint az utca lármája, tülekedés, futkosás, míg bent a templomban valami csend, áhítatra hangoló nyugalom fogad, melyből a hívő lélek megérzi, hogy itt az Isten egészen közel van hozzá, és belőle árad a megnyugvás, melyet hiába keres a piac zajában. Mert a hívő ember életében az Isten az egyetlen szilárd pont, aki a ronggyá szakadó időben is változatlan marad, akinek az évei nem érnek véget. És a szószék magasságából vagy az ambótól bár gyarló emberi szóval, de Isten tanítását halljuk. Amíg odakint a mindennapi élet forgatagában, a kenyérért vívott harcban fülünkben cseng az ősi átok – „arcod verejtékével eszed a kenyeret” –, addig az Isten házában a vigasztalás édességét ízleljük az itt élő, tanító Krisztus szavaiban: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek, én felüdítelek titeket.” Innen nem megyünk el üres szívvel, ha nyitva a szívünk mindannak a befogadására, amit az Úr akar adni.
Nézzétek! Az adóról szóló történetben a farizeusoknak adott jézusi válasz második fele arra figyelmeztet, hogy legszentebb feladataink egyike: megadni Istennek, ami az Istené. De vajon mit is jelent ez a kijelentés? Az ember felismerheti, hogy az életét ajándékba kapta Istentől, hiszen senki sem kérte és nem is tudta volna kérni az életet. Ezért elszakíthatatlan a hozzá fűző kötelék. Ezt a köteléket csak erősíteni szabad. Bölcsen írja Louis Évely: „A vallás nem szabályok tömkelege, hanem szerelem jellegű viszony Istennel.” Ez a szerelem jellegű viszony töltse el szíveteket, ahogy az egyik szép imádságban van: „Minden vágyam, hogy úgy szolgáljak neked, ahogy hozzád méltó és neked kedves.” S ha elérkezik az a nagy pillanat, amikor elbúcsúzva mindentől elindultok arra a nagy útra, mely felé a templom tornya az útmutató, akkor a templom számotokra a mennyország kapuja lesz, annak a mennyországnak a kapuja, melynek előízét oly sokszor érezhettétek a templomban. Ámen.
Thurzó Péter
csapi római katolikus plébániai kormányzó
