Az évszázadokig keresett északnyugati átjáró

Sarkvidéki szigetek közt kanyargó szorosok jeges világa

Az Európából Indiába és Kínába vezető tengeri útvonalak feltérképezése a XV. században vette kezdetét. Az egymást váltó expedíciók során pedig fel is fedezték az Afrika legdélebbi részét megkerülő délkeleti átjárót, a Dél-Amerikát délről megkerülő délnyugati átjárót, az Eurázsia északi partjai mentén kanyargó északkeleti átjárót, illetve az Észak-Amerikát észak felől megkerülő északnyugati átjárót, mely utóbbinak a feltárása a felfedezéstörténet egyik legkalandosabb fejezete lett.

Felkutatása már a XV. század végén megkezdődött, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Kolumbusz nem Ázsia keleti részeit érte el, hanem egy új világrészt fedezett fel, mely gátként állta el a nyugati irányban a Távol-Keletre induló hajósok útját. Az átjárót elsőként Giovanni Caboto olasz tengerész próbálta feltárni, aki angol szolgálatba lépve 1498-ban elérte az amerikai Delaware-öblöt, Új-Skóciát, Új-Fundland szigetét és a Labrador-félszigetet. Fia, Sebastiano Caboto pedig 1517-ben az utóbbi félsziget partjai mentén vitorlázva rábukkant a Labrador és a tőle északra fekvő Baffin-sziget között nyíló Hudson-szorosra, ám nem hatolt bele. Itt jegyzendő meg, hogy minél északabbra hajóztak az átjárót kereső felfedezők, annál rosszabb körülmények közepette, ködben, havazásban, jégtorlaszok közt voltak kénytelenek navigálni, mindez nagyon megnehezítette a tájékozódásukat, nem egyszer váltak tévedések áldozataivá, a jégtorlaszok pedig a továbbhajózásukat is ellehetetleníthették.

1534-ben a francia Jacques Cartier rábukkant az Új-Fundland és Labrador között húzódó Belle Isle-szorosra, melyen áthaladva tágas víztükör tárult elé. Azt hitte, megtalálta a keresett átjárót, ám miután továbbhajózott nyugat felé, rájött, hogy csak egy tágas tölcsértorkolatot, a Szent Lőrinc-folyó torkolatát fedezte fel, s ekkor, majd a következő évi expedícióján fel is tárta a folyó alsó szakaszát. Ezt követően angol felfedezők vették át a stafétabotot. Martin Frobisher 1576-ban felfedezte a hatalmas Baffin-szigetet, a következő évben feltárta annak déli partvidékét, 1578-ban pedig behatolt a Hudson-szorosba, ám úgy vélte, nem ez az átjáró bejárata, s visszafordította hajói orrát. Így a tengerszoroson elsőként Henry Hudson vitorlázott át 1610–1611-es útján, s amint a szorost elhagyva nagy, nyílt vízfelületre ért, úgy gondolta, felfedezte az átjárót. Továbbhaladt a partok mentén délnek, áttelelése után pedig folytatta volna útját, ám legénysége fellázadt ellene, hű embereivel és fiával együtt meleg ruha, fegyver és élelem nélkül csónakba tették, kitéve a biztos halálnak, majd elvitorláztak. A keresésére induló expedíció pedig kiderítette, hogy a part hamarosan északnak fordul, így a tragikus sorsú tengerész csak egy hatalmas öblöt fedezett fel, melyet róla neveztek el. William Baffin 1616–1617-es útján már északabbra kereste az átjárót. Feltárta a később róla elnevezett Baffin-sziget északi partjait, majd felfedezett három, az észak-kanadai szigetvilág szárazulatai közt nyíló szorost, s ezeket expedíciója támogatóiról Lancaster-, Smith- és Jones-szorosoknak nevezte el. Ám Baffin úgy vélte: mivel szinte állandóan jégtorlaszokkal borítottak, nem alkalmasak használható hajózási útvonalaknak. Megjegyzendő: a felfedező a kis jégkorszak tetőpontján hajózott erre. Mindenesetre az átjáró kutatásában hosszú szünet állt be.

A naptár már az 1818. esztendőt mutatta, amikor John Ross behatolt a viszonylag legjárhatóbb Lancaster-szorosba, ám nemsokára hegyvonulatot vett észre maga előtt a láthatáron, ezért úgy vélte, nem tengerszorosról, hanem hosszú, keskeny öbölről van szó, ezért visszafordult. A továbbhajózás mellett érvelő helyettese, William Edward Parry azonban a következő évben – immár saját expedíció élén – ismét behajózott a szorosba, sőt át is vitorlázott rajta. A Ross által látni vélt hegyek egyszerűen nem léteztek. Mi csaphatta be Rosst? Talán a sarkvidéki délibáb. Mindenesetre Parry továbbhaladt a szigetvilág szárazulatai között, s közel 1000 km-t tett meg nyugati irányban, így csaknem áthajózott az egész átjárón, melynek – mint bebizonyosodott – a Lancaster-szoros az egyik keleti bejárata (a másik két potenciális bejárat a Smith-, valamint a Jones-szoros). Emellett pedig Parry egy déli kitérőt is tett, s felfedezte az észak-kanadai Boothia-félsziget felé nyíló tágas vízmedencét, a Prince Regent Inletet. John Ross 1829–1833-as kutatóútja során jelentős területeket tárt fel az észak-kanadai szigetvilág nyugati részén. 1845-ben pedig útnak indult Sir John Franklin, hogy felfedezze az átjáró még feltérképezetlen részét, ám nyoma veszett. A megkeresésére induló expedíciók már csak azt tudták megállapítani, hogy Franklin és összes társa életét vesztette, ám eközben feltárták az északnyugati átjáró szinte minden ismeretlen szakaszát. Majd a norvég Roald Amundsen 1903-ban útnak indult, hogy elsőként végighajózza az átjárót. A Lancaster-szorostól a Peel- és a Franklin-szoroson át a Vilmos király-szigetig hajózott, ahol két telet is eltöltött, miközben embereivel felkutatta a környező szárazulatokat. Ezt követően feltárta a Simpson-szorost, áthajózott több, szigetekkel övezett szoroson, 1905–1906 fordulóján harmadszor is áttelelt, majd kijutva az északnyugati átjáróból 1906 nyarán átkelt a Bering-szoroson, hazatérésekor pedig lelkes fogadtatásban részesült.

Teljesen feltárult tehát az évszázadokig keresett átjáró.

Lajos Mihály