Miként tört ki a Rákóczi-szabadságharc

A brezáni pátenstől a tiszabecsi csatáig

323 évvel ezelőtt, 1703. június 16-án a lengyelországi emigrációjából hazafelé tartó II. Rákóczi Ferenc az elébe siető kuruc felkelők élén átkelt a Vereckei-hágón, magyar földre lépett, s ezzel hivatalosan is kezdetét vette a Rákóczi-szabadságharc. De milyen út vezetett a kitöréséhez, s miként bontakozott ki a szabadságküzdelem?

A Habsburgok az 1684-ben kitört, és a törököket (a Temesköz kivételével) Magyarország szinte teljes területéről kiűző, 1699-ben lezárult háború után nem felszabadított országként, hanem meghódított tartományként kezelték hazánkat: országgyűlések összehívása helyett rendeletekkel kormányozták, törvényeit lábbal tiporták, városai polgárait, falvai jobbágyait agyonadóztatták, kizsigerelték, a nemeseket pedig gazdaságilag fojtogatták, gabonájukat, állataikat nem adhatták el szabadon, vámot követeltek rajta. A társadalmi feszültség nőttön-nőtt, s már csak egy szikra kellett hozzá, hogy Magyarország fellázadjon a kíméletlen elnyomás ellen. 1700-ban aztán a munkácsi herceg, II. Rákóczi Ferenc vezetésével Habsburg-ellenes nemesi összeesküvés bontakozott ki a Felvidéken, melynek Bercsényi Miklós gróf, örökös ungi főispán volt a második számú vezetője. Rákóczi felvette a kapcsolatot I. Lipót császár esküdt ellenségével, XIV. Lajos francia királlyal, segítséget kérve tőle a szervezkedésükhöz, a francia uralkodó pedig ígéretet is tett a támogatásukra. Jó oka volt rá, mivel küszöbön állt egy újabb háború a franciák és a Habsburgok között, ezúttal a spanyol trón megszerzéséért, mivel II. Károly spanyol király 1700-ban utód nélkül hunyt el, s dinasztikus kapcsolatok révén mind a francia Bourbonok, mind az osztrák Habsburgok igényt tartottak Hispánia koronájára. Mindkét hatalomnak voltak szövetségesei, s XIV. Lajos a magyarokban is potenciális szövetségeseket látott. Az összeesküvés azonban 1701-ben lelepleződött, Bercsényinek sikerült Lengyelországba menekülnie, több résztvevőt viszont letartóztattak, köztük Rákóczit is, őt a bécsújhelyi börtönbe hurcolták, s fővesztésre akarták ítélni, ám a vérpad árnyékából megszökött, és Lengyelországba menekült.

Egy baráti lengyel főúri házaspár, Sieniawski belzi palatinus és felesége, Helena Sieniawska palatina vette pártfogásba a két magyar főnemest, előbb a moszczenicai kastélyukban, majd a brezáni várukban szállásolták el őket. Kapcsolatban maradva a francia udvarral, tovább szőtték a magyar szabadságharc kirobbantásának tervét, melyhez kedvező feltételeket teremtett az a tény, hogy az 1701-ben kitört spanyol örökösödési háború miatt egymás után vonták ki a császári csapatokat Magyarországról, hogy a nyugati harcterekre vezényeljék át azokat. 1703 tavaszán aztán az északkelet-magyarországi erdőkbe, hegyekbe húzódott, döntően földönfutókká lett jobbágyokból, kisebb részt kisemmizett kisnemesekből összeverődött bujdosók is felvették a kapcsolatot Rákóczival és Bercsényivel, köztük Esze Tamás volt tarpai jobbágy, akiben Rákóczi meglátta a született vezetőt, 1703 májusában ezereskapitánnyá nevezte ki, és zászlókkal, valamint a brezáni pátenssel (kiáltvánnyal) küldte haza, társaival együtt. A kiáltványban Rákóczi és Bercsényi az egész országot harcba szólította: minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó keljen fel, fogjon fegyvert a képtelenül hatalmaskodó, zaklató, adóztató idegen birodalom ellen! Egyúttal viszont Rákóczi türelemre intette a kuruc sereggé szervezendő bujdosókat, hogy csak akkor bontsák ki a zászlókat, ha a két főúri vezető már felfogadott katonai egységekkel együtt lép magyar földre. Az elkeseredett kurucok azonban a türelemre intő parancs ellenére 1703. május 21-én Tarpán, Mezőváriban és Beregszászban kibontották a pro pátriás zászlókat. Rákóczi, aki két baráti lengyel főúrtól kölcsönt vett fel birtokaira, hogy abból felállítsanak a számára egy lovascsapatot, még nem kapta meg a lengyel segítséget, ám tudta, hogy a nép lelkesedése nem tarthat sokáig, és ha az első láng kialszik, a másik már sohasem lehet olyan erős, így mindössze szolgáival és a palatina őrségének néhány katonájával elindult Verecke felé. Közben a kurucok is útnak indultak Rákóczi elé, ám a felső-magyarországi császári főparancsnok, Nigrelli generális utasítására Károlyi Sándor szatmári főispán nemesekből és a szatmári várőrségből kivezényelt császári vértesekből álló csapataival június 7-én Dolhánál szétszórta az Esze Tamás és Kis Albert által vezetett kuruc sereget. Ám csak szétugrasztotta, de meg nem semmisítette azt, hamarosan újból összeverődött a had, s június 14-re a Vereckei-hágó alá ért, a hágó lengyelországi kijáratát elérő Rákóczi pedig magához rendelte őket, erélyes parancsokkal rendbe szedte a kis sereget, majd június 16-án átkelt velük a hágón, s megindult Munkács felé.

Útközben mind több és több, zömmel ruszin jobbágy csatlakozott hozzájuk, így mire elérték a várost, háromezer főre nőtt a kurucok száma. Ám az itáliai hadszíntér felé tartó Montecuccoli vértesezredet a bécsi haditanács időközben visszarendelte Munkács védelmére, mely június 28-án vissza is ért, s a város területén csatára került sor a császáriak és a kurucok között, Rákóczi pedig – nehogy a harc során tűzvész törjön ki – visszavonult, és a lengyel határ közelébe, Zavadkára húzódott. Itt csatlakozott hozzájuk Bercsényi, aki Lengyelországban a fejedelem birtokainak az elzálogosításával felfogadott négy század sorkatonát és két század dragonyost, emellett pedig a császári seregből Borbély Balázs és Ocskay László vezetésével megszökött száz huszár is csatlakozott a kuruc sereghez, mely Munkácsot megkerülve Tiszaújlakra vonult, hogy átkelve az esőzésektől megáradt folyón, a tervezett tiszántúli hadjárattal kibontakoztassák a szabadságharcot. A gyalogság lemaradt a sáros utakon, Rákóczi és Bercsényi viszont a kuruc lovassággal július 14-én meglepte a hídfőt őrző, magukat elsáncoló német és labanc puskásokat, s elfoglalták a hídfőt. Kende Mihály szatmári alispán azonban megérkezett a lovasaival, s állást foglalt a Tisza jobb partjának a kanyarulatában, miközben gyalogosai a túlparton helyezkedtek el, s mivel e folyókanyarulat menti jobb parti földterület akkoriban a tiszabecsi határhoz tartozott, így az itt kibontakozott ütközet tiszabecsi csataként vonult be a történelembe. Rákóczi rohamra indította lovasságát, s bár Kende – akit a túlpartról gyalogosainak a puskatüze is támogatott – háromszor is visszaverte a kurucokat, a negyedik lovasroham már ellenállhatatlan erővel zúdult rá, lovasságát legyőzték, maga Kende is életét vesztette, a túlparti gyalogság pedig abbahagyta a tüzelést. Majd éjszaka – annak az álhírnek hitelt adva, mely szerint hatalmas haderő közeledik feléjük – szétbontották a hajóhidat, s az egész labanc had visszavonult. Ott volt viszont még a megáradt folyón való átkelés kérdése. Esze Tamás alkalmas átkelőhelyet ismert Vásárosnaménynál, így Rákóczi a Tisza-menti falvakban a pro patriás zászlók alá állt friss sereggel előreküldte őt, a többi seregrész pedig követte Eszét, aki kurucaival elkötötte, odaúsztatta egy császári tábornok vízimalmait meg a rejtekben tartott csónakokat, rögtönzött hajóhidat építettek, s július 18-án az egész kuruc had átkelt a folyón. Ezután megindult a diadalmas tiszántúli hadjárat.

Lajos Mihály