Nagybégányból Melbourne-be: „Egy nap alatt négy évszakot kapsz, de a magyarság örök”

Nagybégány, Nagybereg, Budapest – és most a déli félteke. Egy 21 éves kárpátaljai magyar fiatal, Jaró Eszter, aki kereskedelem és marketing szakos diploma után nem az irodát, hanem az ausztráliai diaszpórát választotta. Két hétvégi iskolában tanít, néptáncol, rendezvényeket vezet, és közben azt figyeli, hogyan működik a „magyar falu” a világ túlsó felén. Interjú a Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) egyik legfiatalabb mel­bourne-i önkéntesével.

– Induljunk a startvonaltól. Kárpátalja, Budapest, majd hirtelen Ausztrália. Hogy jött össze ez a tengely?

– Nagybégányban születtem, ott is nőttem fel református családban. Érdekesség, hogy ukrán osztályba jártam az elején, aztán hetedik után váltottam magyarra, amikor átkerültem a Nagyberegi Református Líceumba. Miután ott végeztem, Budapesten tanultam kereskedelem és marketing szakon, amit most januárban fejeztem be.

– A diploma után egyből jött a repjegy?

– Volt néhány barátom a Kárpát-medencei Petőfi-programban, tőlük hallottam az ösztöndíjakról. Egyetem alatt még nem tudtam, hová mennék szívesen, de miután végeztem, adódott a lehetőség, hogy kijöjjek Ausztráliába. Ismertem már itt néhány embert, tudtam, hogy itt akarok segíteni a helyi közösségnek.

– Mi lett volna a B terv, ha Melbourne nem jön össze?

– Mivel a déli féltekére jelentkeztem, Latin-Amerika volt még opció, de nem beszélem az ottani nyelvet, szóval Új-Zéland volt a reális második hely. Szerencsére az első opció sikerült!

– Mi volt az első komoly kultúrsokk, amikor földet értél?

– Az időjárás! Azt hittem, itt mindig dögmeleg van. Erre Melbourne-ben azt mondják, hogy egy nap alatt simán lehoz neked négy évszakot. Kiszámíthatatlan. A másik a kulturális sokszínűség, ami nagyon erőteljesen jelen van a városban.

– Milyenek a helyi magyarok? Mennyiben mások, mint a kárpátaljaiak vagy az anyaországiak?

– Meglepően sok a hasonlóság. Itt is több nyelv él egymás mellett, és olyan az egész, mintha egy kis falu lenne a nagyvároson belül. Mindenki ismer mindenkit, hétvégén együtt programoznak, és ha baj van, először egymást hívják.

– Mi a legnagyobb különbség?

– A logisztika. Otthon, Kárpátalján egy faluban összefutsz a boltban, a suliban vagy a melóban. Melbourne-ben viszont, ha bemész dolgozni, nem találsz másik magyart. Itt tudatos erőfeszítés és komoly tervezés kell ahhoz, hogy egyáltalán találkozzanak az emberek. Van, hogy a szülők egy-másfél órát vezetnek egy irányba szombaton csak azért, hogy a gyerek eljusson a magyar iskolába. Rámegy a fél napjuk, de meghozzák ezt az áldozatot.

– Pontosan mi a küldetésed? Hogyan telik egy heted?

– Két magyar iskolában is tanítok nyelvet, mindkettő hétvégi. Az egyik egy ausztrál állami nyelviskola magyar osztálya, ott 10–13 éveseim vannak. Délután pedig jön a Regnum Magyar Iskola, ami egy kifejezetten hétvégi magyar suli, ott szintén a 13 éves korosztállyal foglalkozom. Hétközben különórákat is tartok, ha pedig rendezvény van a Magyar Házban, ott segítek a szervezésben vagy a levezetésben.

– Nem unatkozol, az biztos. Mi van még a naptáradban?

– Nemrég volt az összetartozás napja, legközelebb pedig épp konferálni fogok egy eseményen. Szeptember végére egy hatalmas magyar diaszpóratábort szervezünk több iskolával közösen – most nyakig benne vagyok a munkában. Emellett beálltam a helyi néptánccsoportba, járok istentiszteletekre, misékre. Próbálok mindenhol ott lenni.

– Kívülről nézve milyen segítségre van a legnagyobb szükségük az ottaniaknak?

– Például a tananyagokban. Sok támogatást kapnak Magyarországról, de talán arra lenne szükség, hogy ezek a könyvek kifejezetten az ausztrál diaszpóra sajátosságaira legyenek szabva.

– Mi a legmeghatóbb vagy legdurvább sztorid az elmúlt hónapokból?

– Látni azt, hogy vannak családok, akik már generációk óta itt élnek, a nagyszülők „ezer éve” jöttek ki, de a gyerekek mégis magyar párt találnak maguknak. Ennek köszönhetően a dédunokák is folyékonyan beszélik a nyelvet. Ez itt óriási kincs, mert a vegyes házasságokban nagyon könnyen elvész a nyelv. Durva látni ezt az elszántságot.

– Nem szoktad egyedül érezni magad ott?

– Abszolút nem! Amikor kiértem és találkoztam a többi KCSP-ssel, kiderült, hogy van köztünk még egy kárpátaljai lány. Nagyon komoly volt az a pillanat, amikor erre rájöttünk. Büszke voltam Kárpátaljára! Szóval igen, kicsi a világ.

– Hogyan tovább? Mit tervezel, ha lejár az ösztöndíj?

– Az biztos, hogy a magyarság segítése örökre az életem része marad. Nem fogok kint ragadni Ausztráliában, de az tuti, hogy visszatérek még ide látogatóba. Az itteni élményeket otthon is kamatoztatni fogom, akár a kárpátaljai magyarság fenntartásában. És az is benne van a pakliban, hogy újra megpályázom a programot – vagy ide, vagy egy másik izgalmas pontjára a világnak.

– Mit üzensz azoknak a kárpátaljai fiataloknak, akik még csak gondolkodnak a jelentkezésen?

– Ne gondolkodjanak – jelentkezzenek! Életre szóló élmény. Rengeteget adsz másoknak, de te magad még többet kapsz vissza tőlük. Ha pedig szeretnél új, fantasztikus kárpátaljai arcokat megismerni – nos, úgy tűnik, erre Ausztrália a legjobb hely.

            SD