Kárpátaljai fiatalok a nagyvilágban – beszélgetés Heé Vanesszával

A Nemzetpolitikai Államtitkárság kezdeményezéseként nemrégiben újraindult a Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP), melynek célja a diaszpóra magyarságának megszólítása, valamint a diaszpóra közösségi és kulturális életének megszervezése, a magyar nyelvismeret fejlesztése és szinten tartása a kiérkező ösztöndíjasok segítségével. Ahogyan azt illik, Kárpátalját idén is képviselik e nemes ügy szolgálatában. A beregújfalui Heé Vanessza mesélt hetilapunknak az ausztráliai önkéntessége féltávjánál.

A 24 éves dietetikus, valamint élelmiszer-biztonsági és -minőségi mérnök imád utazni, nagyon közel áll a szívéhez az túrázás, főzés, önkénteskedés, társasjátékozás is a barátokkal, de rossz időjárás esetén szívesen olvas vagy horgol. Két testvére van, családja most Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében él.

– Budapesten születtem, de ez a véletlennek a műve, mivel apukám ott dolgozott, és nem szerette volna, hogy anyukám egyedül legyen, így kb. két hét múlva haza is mentünk Kárpátaljára. Az első 17 évemet Beregújfaluban töltöttem. Ott jártam általános iskolába, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban – most már Beregszászi Bethlen Gábor Líceum – fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat.

– Honnan tájékozódtál, hogy van ez a lehetőség? Hallottál-e valakiről, aki részt vett/vesz a Kőrösi Csoma Sándor Programban?

– Tavaly az egyetemi tanulmányaim idején két helyen is önkénteskedtem, és az egyik helyen egy fiatal hívta fel rá a figyelmem, hogy van ilyen lehetőség, több helyre is lehet jelentkezni. Végül tavaly májusban született meg bennem a végleges döntés, hogy megpróbálom. Azért a déli féltekére esett a választásom, mert az itteni program épp akkor indult, amikor befejeztem a Debreceni Egyetemet.

– Hol vagy és mivel foglalkozol?

– Melbourne-ben vagyok, Ausztráliában. Az Árpád Idősek Otthonában vagyok a Lifestyle Team tagja. Különböző programokat szervezünk az időseknek, amelyek már évek óta hozzátartoznak a mindennapjaikhoz – megemlékezések, magyar hagyományokhoz köthető események –, plusz még igyekszem különböző „magyaros” foglalkozásokat és előadásokat szervezni. Éppen a napokban emlékeztünk meg a nemzeti összetartozás napjáról – a többi megemlékezéshez hasonlóan azok itt is máshogy „érződnek”, majdnem úgy, mint otthon, Kárpátalján. Az otthon lakóit néha meglepem kisebb előadásokkal, legutóbb Kárpátaljára vittem el őket képzeletben, ahol például kaptak halvát, és mindenkinek jutott egy pohár kvász is. De az ott eltöltött heti 4 nap alatt sokat beszélgetek velük, elmegyünk sétálni vagy társasjátékozunk – bár az átlagéletkor 90 év környékén van, az otthonban élő csapat nagyon aktív.

– Milyen benyomásaid voltak, amikor megérkeztél ebbe a közösségbe? Hogyan fogadtak, milyen volt a légkör, és milyennek ismerted meg az ottani embereket – akár az idősebb generációt, akár a kollégákat vagy az új barátokat?

– Melbourne-ben több magyar szervezet is működik, és mi, ösztöndíjasok mindegyiknek a munkájában közösen veszünk részt – jelenleg heten vagyunk kint. Amikor megérkeztem, az első és legnagyobb döbbenetet az okozta, hogy „Úristen, ennyi magyar él itt?” Utánanéztem a pontos adatoknak, mert fontosnak tartom: nagyjából 3000 Magyarországon született és körülbelül 20 000 magyar származású ember él Melbourne-ben. Fantasztikus élmény volt szembesülni azzal, hogy ez a közösség nemcsak létezik, de aktívan fenntartja magát, ápolja a kultúrát és továbbviszi a hagyományokat. Ez a hatalmas összetartás volt számomra az első igazán meglepő és pozitív tapasztalat.

– Hogyan tudnád összehasonlítani az Ausztráliában élő diaszpóra és az otthon, Kárpátalján maradt magyarok helyzetét?

– Van hasonlóság, de a kontextus teljesen más. Közös pont, hogy a kárpátaljai magyaroknak ugyanúgy extra erőfeszítést kell tenniük a magyarságuk megőrzéséért, mint az itt élőknek. Otthon és Ausztráliában sem működik ez magától értetődően, mint Magyarországon, ahol a kulturális életet nagyrészt az állam szervezi és biztosítja. Itt a közösség tagjainak maguknak kell tenniük azért, hogy a kultúra fennmaradjon.

Óriási különbség viszont, hogy az ausztráliai magyaroknak ehhez minden eszközt és támogatást megadnak. Míg Ukrajnában van egy domináns többségi nemzet és mellette a kisebbségek, addig Ausztrália egy rendkívül multikulturális ország. Itt rengeteg nemzetiség él egymás mellett, nincsenek elnyomva a kisebbségi kezdeményezések, így rengeteg lehetőség nyílik a saját közösségek megszervezésére és működtetésére.

– Véleményed szerint mire van leginkább szüksége a melbourne-i magyarságnak ahhoz, hogy hosszú távon is megőrizze közösségét és identitását?

– Négy hónap kintlét után még korai lenne határozott választ adnom, de úgy látom, hogy jelenleg is kiváló munkát végeznek. Nagyon aktív a kulturális élet, és nem csupán egyetlen magyar szervezet létezik, hanem több is párhuzamosan működik. Csak Melbourne-ben tudomásom szerint négy-öt magyar iskola van.

A legnagyobb kihívást valószínűleg a folyamatosság biztosítása jelenti: a programok szervezése, a rendszeres találkozók és a személyes beszélgetések fenntartása. Emellett kulcskérdés a nyelv és a kultúra átörökítése a következő generációnak. Egy teljesen angol nyelvű környezetben felnőve a gyerekeknél fennáll a veszély, hogy a magyar identitás háttérbe szorul. Ha az új generációnak nem adják át a hagyományokat, ők már nem fogják tudni, mit örökítsenek tovább, és a közösség lassan elsorvadhat.

– Tudnál párhuzamot vonni a kárpátaljai magyarság és az ausztrál magyar diaszpóra között?

– Mi Kárpátalján egy klasszikus szórványközösség vagyunk. Történelmi kényszer hatására váltunk egy másik állam polgáraivá, miközben az ausztráliai magyarok és a diaszpóra tagjainak nagy része alapvetően önként hagyták el a szülőföldjüket egy jobb élet reményében. Természetesen náluk is közrejátszottak háborúk is, de az elvándorlásról végül ők döntöttek. Ezzel szemben a kárpátaljai magyarok helyzete teljesen egyedülálló. Amikor nemrég előadást tartottam a témában, én magam is akkor döbbentem rá igazán: egy Kárpátalján született ember az évtizedek során úgy válhatott öt különböző ország állampolgárává, hogy közben ki sem tette a lábát a saját szülőfalujából.

– Történt-e veled olyan emlékezetes vagy tanulságos eset, amelyet szívesen megosztanál a Kárpátalja hetilap nyomtatott és online változatának több ezer olvasójával?

– Egyetlen konkrét eseményt nehéz lenne kiemelnem, de van egy történet, amely mély benyomást tett rám. Nemrég a helyi cserkészekkel volt egy közös programunk, ahol megismertem a hatvanas éveiben járó cserkészvezetőt. Ő már az Egyesült Államokban született kivándorolt szülők gyermeke, de tökéletesen beszél magyarul. Később Ausztráliába költözött, itt ment férjhez, és három gyermeke született, akik szintén mind megtanultak magyarul.

A legmeglepőbb számomra mégis az volt, hogy a kis unokái is beszélnek magyarul, pedig az ő anyukájuk már nem is magyar származású. Lenyűgöző volt látni, hogy négy generáció, amely teljesen idegen nyelvi környezetben nőtt fel, képes továbbvinni a magyar nyelvet. Ez a példa egyértelmű bizonyíték arra, hogy tiszta szándékkal és akarattal minden lehetséges. Különösen nagy szó ez itt, hiszen rengeteg olyan családot is látni, ahol mindkét szülő magyar, a gyermek mégis alig beszél az anyanyelvén, mert az angol környezet teljesen beszippantja.

– Mit üzennél azoknak a kárpátaljai fiataloknak, akik azon gondolkodnak, hogy jelentkezzenek-e egy ehhez hasonló ösztöndíjprogramra?

 – Azt üzenem nekik, hogy legyenek bátrak. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember belevágjon egy ilyen lehetőségbe, és elutazzon akár a világ másik felére, de elengedhetetlen, hogy higgyünk a saját képességeinkben. Ráadásul fel kell ismernünk a felelősségünket is: ha nem mi, fiatalok teszünk érte, akkor ki fogja megőrizni és továbbvinni a magyarságot? Nekem is furcsa volt ez az út az elején. Őszintén szólva sosem tartottam magam a szó klasszikus értelmében vett, hangos patriótának. Amikor ideérkeztem, megdöbbentett, hogy az itt született magyarok mekkora hévvel néptáncolnak vagy cserkészkednek – én korábban egyiket sem csináltam.

– Végül is az ember nem attól lesz hazafi, hogy néptáncol vagy cserkészkedik.

– Nem bizony, bár a közvélemény – és olykor maguk a hagyományőrzők is – hajlamos ezt a kettőt összekötni, mintha ez lenne a magyarság egyetlen mércéje. Szerintem a nemzeti identitást nem lehet skatulyákba gyömöszölni; mindenki máshogy éli meg a saját magyarságát. Van, aki alig beszél már magyarul, mégis végtelenül büszke a felmenőire és a származására. Nem vagyok radikális, nem gondolom például, hogy egy magyarnak kizárólag magyar párválasztásban szabad gondolkodnia. Ugyanakkor látom a veszélyét annak, hogy a vegyes házasságokban az egyik kultúra könnyen háttérbe szorulhat vagy eltűnhet. Éppen ezért – a magam módján – én is mindent megteszek majd azért, hogy a gyermekeimnek továbbadjam az anyanyelvemet és a gyökereimet.

SD