Kisfaludy Károly: Szülőföldem szép határa!

Szülőföldem szép határa!

Meglátlak-e valahára?

A hol állok, a hol megyek,

Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem,

Virulsz-e még szülőföldem!

Azt kérdezem a felhőktől,

Azt a suttogó szellőktől.

De azok nem vigasztalnak,

Bús szivemmel árván hagynak;

Árván élek bús szivemmel,

Mint a fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,

Hej tőled be távol estem!

Távol estem mint a levél,

Melyet elkap a forgószél.

Engem is elkapott a forgószél, s vitt magával, elragadott a szülőföld biztonságos melegéből. El a szülőházból, a családból. Mert nagy úr az ínség, nagy úr a kényszer, ha az ember élni akar. Élni és nem csak túlélni, vegetálni, mert nem lehet mindenki vegán, hústagadó profán. Először keletre készültem, ahol várt a kazah sztyeppe, hol egykor szittya ősök lovai vágtáztak a messzeségbe. Ma már áldom a sorsot, mi végül nyugatra vezetett, a csonkahonba, hol, ha kezdetben magyarnak nem is neveztek, de legalább beszélik a nyelvemet.

Szülőföldem szép határát sokszor megláttam s átléptem, ide s oda. Az évek teltek, bölcs lehettem volna, ha látom, hogy mit tartogat a jövő, s nem építek vágyálmokat. Vágyálmokat, hogy egyszer végleg visszatérek, s már nem megyek többé sehova. Se keletre, se nyugatra, Beregszász lesz mindörökké testem otthona. Otthont építettem képzeletben, a távolság jótevő tudatlanságában. S mikor jönni akartam újra, határt szabott a járvány, a maszkos világ. A járvány, ami hirtelen elporladt a bombák és a rakéták tüzében.

Lengyel János