Vasárnapi üzenet: 2026. 07. 26.

Textus: 1 Kor. 16, 13–24

Kedves Testvéreim! A mai napon Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott első levelének a végét olvastuk. Azt gondolhatjuk, hogy egy levél záradékában már nem talál a bibliaolvasó ember olyan üzenetet, amelyet kifejezetten a saját életére is tud vonatkoztatni és alkalmazni, azokhoz hasonlóan, amelyek elhangzottak a levél korábbi részeiben. Hiszen általában egy levél lezárásában a személyes üdvözlések következnek, melyek kétezer évvel később nem sokat mondhatnak nekünk. Ez a fajta gondolkodásmód bármely bibliai könyvvel vagy résszel szemben helytelen. Hiszen olyan kulcsfontosságú dolgok hangozhatnak el akár egy nemzetségtáblázatban, akár egy levél záradékában, melyek elengedhetetlenek a keresztyén ember életében. Ekképpen tekintsünk a felolvasott igére is.

Pál apostol tehát búcsúzik. Búcsúzik attól a gyülekezettől, amely olyan közel áll a szívéhez, mivel ő maga volt az, aki elkezdte a missziómunkát Korinthusban, és Isten felhasználta eszközként arra, hogy egy hatalmas és virágzó gyülekezet alakuljon meg általa második missziói útja alatt. A nagy és gazdag gyülekezetnek azonban rengeteg fekete foltja volt, például a paráznaság legszörnyűbb formái, a szegények és gazdagok közötti éles különbség, melyekkel szemben Pál apostol küzd a gyülekezetnek írott leveleiben. Búcsúzását is egy figyelmeztetéssel kezdi: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.” Megállni abban a hitben, amelyben közelebb kerültem Istenhez, amely által eltűnt a hályog a szememről, és már tisztán látok. A hitben, mely által Isten végre belépett az életembe. Nehéz leírni vagy elmondani az embernek azt, hogy milyen is az, amikor Isten belép az életébe. Amikor a hit csírái növekedni kezdenek az ember szívében, és ezáltal meg tudja nyitni azt a bizonyos ajtót, amely előtt Megváltó Krisztusunk áll. Nehéz erről beszélni, mert sokszor, amikor Isten belép az ember életébe, és elkezd elindulni a hit útján, az elején ez egy nagyon kellemetlen folyamat lehet, hát még megmaradni ebben a hitben mennyire nehéz az ember számára, sokszor emberfeletti feladatnak érezhetjük. Ezzel kapcsolatban egy történetet hadd mondjak el.

Még a múlt század húszas éveiben Magyarországon történt, amikor egy kisebb településen vezették be az elektromos áramot. Akkor még az volt az igazán nagy szenzáció. És ahogy az általában lenni szokott, a leggazdagabb családnál kezdték meg a munkálatokat. Amikor végre eljött a nagy nap, befejeződtek a munkálatok, és felkapcsolhatták az első égőket, az egész falu egybegyűlt, hogy lássa a nagy csodát. És amikor a házigazda örömmel telve a villanykapcsolóhoz sétált és felkapcsolta azt, mindenkinek tátva maradt a szája. A meglepődöttség azonban nem a világításra vagy az égőkre vonatkozott, hanem magára a ház belső részére. Mert bizony a falak nagyon piszkosak és penészesek voltak. Amit nem világított meg a petróleumlámpa és a kis ablakokon beszűrődő nap fénye, azt megvilágította az újonnan beszerelt égők ereje. Nagyon szégyellte magát a házigazda, az emberek össze-összenéztek és összesúgtak, mindenki úgy ment haza, hogy nekik minden kell, csak elektromos áram nem, nehogy ilyen szégyen velük is megessen. Az érintett család pedig néhány nap múlva összeszedte magát, és elkezdtek kitakarítani, lemeszelni a piszkos falakat, rendbe tenni a házukat, és mikor elkészültek, már nem kellett szégyenkezniük.

Nos, valami ilyesmi, amikor Isten belép az ember életébe, amikor hit által nyitok neki ajtót. Akkor bizony azok a bűnök az ember életében, amelyeket a mi gyarló lelkiismeretünk meg nem világít, napfényre kerülnek. Akkor elkezdem bűnnek érezni azt, ami eddig olyan természetes volt az életemben. És ez bizony nagyon kellemetlen érzés. Viszont Isten mindig ad erőt a továbblépéshez, hogy kitakarítsuk életünk szennyes foltjait. És ez már egy sokkal kellemesebb érzés. Amikor úgy állhatok oda Isten elé, olyan hittel, amely nem tűri meg a gonoszság szennyét az életemben.

Ezt kívánja Pál apostol a korinthusi hívektől, hogy ebben a hitben maradjanak meg szilárdan. És mindehhez még hozzákapcsol egy feladatot: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” Pál hosszasan beszél arról, hogy mi is a szeretet, és mennyire fontos az ember életében. Talán a Szentírás egyik legismertebb igeszakasza ez, hímzett kendőkön, faldíszeken, templomok homlokzatán és sok helyen megtalálható, sokszor szoktuk idézni, énekelni: „A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” Milyen érdekes, hogy egy keresztyén közösségen belül szinte minden ember ismeri ezeket a sorokat, mégis olyan kevesen tartják meg. Pedig Pál apostol éppen erre figyelmeztet, hogy amit néhány fejezettel ezelőtt leírt a szeretetről, azok alapján menjen végbe minden cselekedetünk. Hogy milyen súlya van a szeretetnek az ember életében, legyen szó az Istennel vagy az embertársunkkal való kapcsolatunkról, maga Jézus is bizonyságot tesz, amikor a farizeusok megkérdezik tőle, hogy melyik a nagy parancsolat, és Ő válaszol is nekik: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” És minderre elsőre azt mondhatnánk, hogy nincs is semmi baj mindaddig, amíg a szeretteinkre gondolunk, azokra, akik közel állnak a szívünkhöz, bár néha az embernek még a saját családtagjait is nehéz szeretetben elhordozni, nehéz úgy cselekedni feléjük, hogy az szeretetben menjen végbe. De mi van azokkal, akik nem szimpatikusak számunkra, vagy egyenesen az ellenségeink? Hiszen ez a parancs minden embertársunkra vonatkozik. Ha Jézus a kereszten csak a hozzátartozóiért és a hozzá közel állókért halt volna meg, akkor nagy bajban lennénk. Nem! Jézus mindannyiunkért meghalt, és mindannyiunkat részesített a kegyelmi ajándékokban. És ha az Isten Fia szeretetben vitte véghez minden tettét velünk szemben, akik annyit ellenségeskedünk és hadakozunk Istennel, akkor nekünk is ekképpen kell cselekednünk. Erre buzdít Pál apostol, és erre int bennünket maga Jézus Krisztus is. Ne ringassuk magunkat álomvilágban, kedves testvéreim! Ez nem könnyű feladat, sőt néha szinte teljesíthetetlen, de senki sem mondta azt, hogy az Istenhez vezető úton való élet könnyű és tehermentes. Arra viszont ígéretet kaptunk, hogy ezen az úton velünk lesz a világ végezetéig, és ott, ahol a mi erőnk, a mi szeretetünk elfogy, segít bennünket az övé, amely soha el nem fogy.

Az apostol végezetül búcsúzását egy nagyon komoly figyelmeztetéssel zárja le: „Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott!” Elsőre nagyon idegennek és erőszakosnak hat az átkozott kifejezés, különösen a református egyházban. Pál apostol idejében és az ősegyházban ezt a kifejezést azokra használták, akiket kiközösítettek vagy eltiltottak, exkommunikáltak az úrvacsorától és a keresztyén gyülekezetből. Azokkal szemben használták, akik nem méltóképpen álltak Isten megterített asztalához. Az ezután következő két szó is, amit még a magyar fordítású Bibliánk sem fordít le – „marana tha” –, az úrvacsora közösségére utal. Mikor a hívek részesedtek az úrvacsorában, akkor használták ezt a felkiáltást, és azt jelentette: jövel, Urunk!

Intő példa a számunkra az apostoli figyelmeztetés. Ha Istent nem szeretem, hogyan álljak a megterített asztalhoz? Hiszen az akkor lesz élő és ható az életemben, ha igaz hittel és tiszta szívvel veszem magamhoz a megszentelt jegyeket, amelyeket csak Isten Szentlelke adhat meg nekem az újjászületésben. Legyen figyelmeztetés számunkra Pál apostol intése, vizsgáljuk meg az életünket és az Istennel való kapcsolatunkat, tudva azt, hogy Isten előbb szeretett minket, mint mi Őt, és ez alapján vállalt közösséget az emberrel Fia, Jézus Krisztus által. Ámen.

Soós Zsolt
tiszaásványi és tiszaújfalui református lelkész