Weöres Sándor: Varázsének
Csiribiri csiribiri
zabszalma –
négy csillag közt
alszom ma.
Csiribiri csiribiri
bojtorján –
lélek lép a
lajtorján.
Csiribiri csiribiri
szellő-lány
szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
füst katlan –
szárnyatlan szállj,
sült kappan!
Csiribiri csiribiri
lágy paplan –
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma –
még mellettem
alszol ma.
Ez egy teljes univerzum. Ebben a versben egyszerűen minden benne van. Legalábbis minden olyan dolog, ami halálosan fontos, halálosan komoly, és ami mindennek az ellentéte is egyben. Ez szerelem és szenvedély, erotika és zene. De mondhatnánk szürrealizmust is, a legtisztább költészetet, no és persze játékot minden mennyiségben. A népköltészettől a modernségig vagy a modernség utáni állapotokig terjed a költői emlékezet, ami olyan nyelv is egyben, hogy a róla szóló beszéd akkor lenne igazán szakszerű, ha ki is olthatná önmagát a végén. Ellobbanna.
Szóval: úgy kellene megszólalni róla, mintha a vers tovább folytatódna. Mert a dallamától sem lehet egykönnyen megszabadulni. Mágia és varázslat ez a vers, a nyelv magától föltörő ereje. Mintha nem is írták volna, mintha az idők kezdetétől ennek a nyelvnek az emlékezete magában hordta volna. Nem kellett megszületnie, aztán népszerűvé válnia, egyszerűen csak létezett és kész?
Nem, hogy ez mennyire nem igaz, azt maga Weöres Sándor cáfolja meg, ha elolvassuk, mit mondott az ihletről. Hogy ahhoz a bizonyos ihlethez még mennyi, de mennyi szorgalom, kitartás, és főként kemény munka társul. Hogy még a varázslás is milyen kemény munka. Strapa?
Penckófer János