2006. augusztus 25.

Kedves Testvéreim!

Minden év augusztusában az új kenyérért adunk hálát gondviselő Mennyei Édesatyánknak. Hálaadásunkban a 145. zsoltár vezesse gondolatainkat.

"Magasztallak téged, Istenem - örökké." (1. vers)

Egy hálaadó ünnepen méltó, hogy magasztaljuk Istent. Hódolattal tekintünk fel Reá, hiszen "fensége, ragyogó dicsősége, felfoghatatlan nagysága, csodálatos dolgai, hatalmas tettei, nagy jósága, igazsága, kegyelme, irgalma, hosszútűrése, nagy szeretete, nemzedékről nemzedékre terjedő uralkodása" "áradozásra, elmélkedésre" készteti az embert. A magasztalás nem hálaadás Isten valamelyik jótéteményéért, hanem Isten csodálatos személyének megismeréséből fakadó dicséret. Sajnos napjainkban inkább az a jellemző, hogy lépten-nyomon panaszkodnak az emberek, vagyis soha senki, semmi sem jó. Ez a lelkület sajnos nagyon ragályos, könnyen kihatással van az Istennel való kapcsolatunkra is. A zsoltáríró lelkülete komoly tanítás számunkra: szinte vég nélkül sorolja az Istennel kapcsolatos dicséretre méltó dolgokat. Vajon mi magasztaljuk-e Istenünket? Vagy talán tagadjuk még a létezését is? Tanuljuk meg Istent magasztalni, mert méltó Ő a hódolatra, mert van miért áldani szent nevét! Ámen.

Cseresznye Albert