Amikor amerikai katonák jártak Gálocsban

Alexander Bodnár kalandos élettörténete

Alexander Bodnár 1920-ban kárpátaljai szülők gyermekeként született az Amerikai Egyesült Államokban, fiatal fiúként öt évig élt az ungvári járási Gálocsban, a második világháború idején azonban már amerikai katonaként harcolt. Az idős úr máig rendszeresen visszajár Gálocsba. A 84 éves, de kitűnő egészségnek örvendő Sándor bácsival kalandos életéről beszélgettünk.

– Édesapám az Ungvár melletti Kincsestanyán, édesanyám pedig Gálocsban született, és 1920-ban vándoroltak ki az USA-ba gyermekeikkel együtt. Én már New Jersey államban, egy Passaic nevű városkában születtem 1920. szeptember 9-én. A szüleim egy nagy szövőgyárban dolgoztak. Nem voltunk gazdagok, így a hat testvéremmel együtt drága magániskolák helyett a helyi public schoolokba (állami iskola) jártunk, ahol angolul tanultunk a szegényebb spanyol és afroamerikai gyerekekkel együtt. Édesanyám azonban megkövetelte, hogy szerdán és csütörtökön délutánonként, illetve szombat délelőtt rendszeresen eljárjunk a passaici Szent István római katolikus templom mellett működő magyar iskolába, ahol egy Rajla nevű szerzetes pap tanította a gyerekeket a magyar betűvetésre és az olvasásra. Az édesanyám annyira fontosnak tartotta, hogy elsajátítsuk az anyanyelvünkön való írást-olvasást, hogy otthon maradt, foglalkozott velünk. Ennek köszönhetően, sok magyar származású gyerektől eltérően, mi jól megtanultunk írni és olvasni magyarul is.

– Mikor járt először Kárpátalján?

– Tizennégy éves koromban meghalt az édesapám, ezért hazaköltöztünk Gálocsba. Kétszáz dollárból akkor építettünk egy szép nagy csűrt; földet és a földműveléshez szükséges szerszámokat vásároltunk. A harmincas években, az akkori Csehszlovákiában nagyon jól éltek az emberek. Szerintem annak az életszínvonalnak ma is örülhetnének a kárpátaljaiak.

– Miért ment vissza mégis Amerikába?

– 1938-ban bejöttek a magyarok. A helyi leventeoktató arra akart kényszeríteni, hogy beálljak leventének. "Mi az, te nem vagy magyar?"– kérdezték. "Nem! A szüleim azok, de én amerikai vagyok!" – válaszoltam. Ekkor egy katonatiszt olyat húzott a lábamra pálcával, hogy hetekig látszott a helye. Ezután Budapestre utaztam, ahol az amerikai konzulnak, akitől útlevelet kértem, elpanaszoltam, hogy mi történt velem. Aznap délután, amikor visszamentem a követségre, azzal vártak, hogy a követ is szeretné hallani tőlem a történteket. A nagykövet ezután behívatta a magyar belügyminisztert, aki adott nekem egy olyan levelet, amely megmentett a gálocsi leventeoktatótól. Ennek ellenére 1939 őszén vonatra szálltam és Olaszországba mentem, ahonnan az olasz Vulcano nevű hajón, Nápoly és Portugália érintésével kilenc nap alatt New Yorkba utaztam.

– Mihez kezdett ott tizenkilenc évesen, öt év távollét után?

– Mivel hat hónapig nem találtam munkát, kezdetben a bátyáméknál laktam Passaicben. Végül egy gumigyárban helyezkedtem el, ahol az áru kiszállításával foglalkoztam.

– Hogyan került a hadsereghez?

– Kitört a háború, és én 1942. január 8-án jelentkeztem a hadseregbe. Gépíró lettem a légierőnél. Először Észak-Afrikában, majd Olaszországban, Nápolyban állomásoztunk, de én a háborút közvetlen közelről csak az óceánon való átkeléskor láttam, amikor német repülőgépek támadtak a hajónkra.

– Olaszország után Magyarország következett?

– A háború végén megkérdeztem a tábornokomat, hogy ismer-e olyan tisztet, akit Magyarországra küldenek, mert én oda szeretnék menni. Ekkor elküldött az amerikai hadsereg nápolyi főhadiszállására, ahol egy hatalmas oklahomai ember várt – Key tábornok. Azt kérdezte: "Te vagy, aki beszéli ezt a hungárit?" "Igen, írok és olvasok!" – válaszoltam. Így lettem a tolmácsa, és a Budapesten állomásozó amerikai katonai misszióhoz kerültem, ahol akkor már törzsőrmesterként újabb két év katonai szolgálatot vállaltam. Rövid időn belül az elesett amerikai pilóták és repülősök felkutatásával bíztak meg. Ötszáz amerikai repülős holttestét kutattuk fel. Számukra Budapesten, a Budaörsi úton katonai temetőt létesítettünk 1946-ban. A temetőt egy magyar mérnök tervei alapján építették az én irányításommal, de azután még 1946-ban hazaszállították az elhunytakat az USA-ba. Ezzel az én feladatköröm is megszűnt, ezért 1947-ben hazatértem és leszereltem.

– Bizonyos értelemben Magyarországhoz köti a családja is.

– Valóban. 1946-ban ismerkedtem meg a feleségemmel Budapesten. A férje meghalt a háborúban, két fiút nevelt. Miután leszereltem, kihozattam őket Amerikába. Később közös gyermekünk már nem született. A mostohafiaim egyetemet végeztek, egyik egy iskolában, a másik egy japán társaságnál dolgozik.

– Mikor jutott el újra Kárpátaljára?

– 1945 októberében, a gálocsi búcsúkor jártam itt a háborút követően először. Egy katonabarátommal terepjárón, egyenruhában indultunk útnak. Felpakoltunk a kocsira vagy száz nagy húskonzervet és 10-12 liter konyakot, a tetejére pedig teli benzineskannákat. Záhonyig gond nélkül eljutottunk, de a határon megállított minket két orosz katona. Nem volt engedélyünk arra, hogy szovjet területre lépjünk. Egy kicsit beszélek oroszul, elmagyaráztam hát nekik, hogy sürgősen Csapra kell mennünk a katonai parancsnokságra. Először nem akartak átengedni, de elővettem egy üveg pálinkát, adtunk nekik egy nagy csomag cigarettát is, így végül csak felemelték a sorompót. Ahogy közeledtünk Gálocshoz, a barátom távcsővel kémlelte a falut, és egyszer csak azt mondta: "Látok egy asszonyt amerikai szvetterben." Kikaptam a kezéből a távcsövet, a szíjával majdnem megfojtottam a barátomat, de végre, hat év után újra láthattam az édesanyámat. Hazamentünk, odaadtuk a konzerveket meg a konyakot, de ebédelni már nem volt időnk, jött öt orosz katona meg egy tiszt, akik a katonai parancsnokságra kísértek. Megkérdezték, hogy meddig maradunk. Mondtam, csak jövő vasárnapig. Rendben van, mondták, de addig ne hagyjuk el a falut. Még a szolgálati fegyvereinket sem vették el.

– Később azonban távolról sem volt ilyen egyszerű a kapcsolattartás...

– Nem, az 1950-es évektől mégis majdhogynem évente meglátogattam az édesanyámat, majd az ő 102 és fél éves korában bekövetkezett halála után a császlóci unokahúgomat. Igaz, a szovjetrendszer idején gond nélkül eljutottam New Jerseyből egy ungvári szállodába, de azt, hogy kiengedjenek a szülőfalumba, hivatalosan soha nem sikerült elintézni. Idős édesanyámnak kellett beutaznia egy kis hazaival a hotelbe. Persze a sokadik utamon már kitapasztaltam a helyi viszonyokat, és kicsempésztettem magam Császlócra meg Gálocsba, kalandos módon, a földeken át, teherautóval.

Badó Zsolt