A közösség akkor él, ha életet tudunk bele lehelni

Háborús körülmények között, folyamatos bizonytalanságban telt a 2025-ös esztendő a Felső-Tisza-vidéken élő magyar közösség számára. Sari József, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnöke évértékelő beszélgetésünkben azokról a rendezvényekről, intézményi eredményekről és közösségépítő kezdeményezésekről számol be, amelyek ezekben az időkben is kapaszkodót jelentettek. Szó esik a hagyományok megtartásáról, a szórványban élő magyarság kihívásairól, valamint a jövőbe vetett hitről. Az interjú betekintést nyújt abba, miként lehet a Felső-Tisza-vidéken a közösségi életet életben tartani a legnehezebb időkben is.

– Ismét eltelt egy év. A KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnökeként a 2025-ös év vonatkozásában mi lenne az az esemény, amit kiemelne? Vagy összességében mit emelne ki, ha röviden kellene jellemezni az évet?

– Igen, eltelt egy év. Szokásunk szerint mindig azt mondjuk, hogy nem volt könnyű esztendő, de ez valóban nem volt könnyű. Háborús esztendők ezek, és ilyen körülmények között kell egy közösséget fenntartani, lehetőség szerint mozgatni is, mert a közösség akkor él, ha életet tudunk bele lehelni.

– Mi volt az, ami ebben az évben különösen fontos volt az ön számára?

– Számomra elsősorban – bár sok mindenről fogok még beszélni – az, hogy hat év után végre sikerült újra megszervezni az Arany Ősz Nemzetközi Kórus- és Néptánctalálkozót. Tizenhárom kórus jelezte a részvételt, végül nyolc érkezett meg. Színvonalas, szép előadásokat láthattunk, ahol a kórusok és a táncosok egyaránt nagy tapsot kaptak, különösen a viski táncosokat ünnepelte a közösség.

– Ez a találkozó túlmutatott egy egyszerű kulturális eseményen?

– Igen, mert nemcsak erről szólt. Egy jótékonysági akciót is szerveztünk, ami számomra kifejezetten szívügy. A Felső-Tisza-vidéken Kőrösmező a magyar nyelvterület legutolsó települése. Ott működik egy magyar óvoda az iskola mellett, van egy félig elkészült játszótér, amit régóta figyelek, és nagyon bosszant, hogy nincs előrelépés ebben az ügyben.

– Miért tartotta fontosnak, hogy ezt most napirendre tűzzék?

– Úgy gondoltam, egy jótékonysági akció keretében meghirdetjük, hátha összegyűlik egy kis pénz. Tudom, hogy csepp a tengerben, de valaminek el kell indulnia. Szeretném, ha ennek az ügynek a végére pont kerülne, és a játszótér működhetne, annál is inkább, mert nyolcvan gyermek jár a magyar óvodába: két magyar és egy ukrán csoport működik.

– Volt visszajelzés a helyi vezetők részéről?

– Beszéltem a tiszteletes úrral, a polgármesterrel még nem sikerült találkoznom, de elmondtam: ez Kőrösmező gyerekeié. Ebben a helyi tanácsnak is szerepe és felelőssége van, hiszen a játszótér félkész állapotban van. Ha így hagyjuk, csak tönkremegy.

– Az intézményi működés terén mit tapasztalt 2025-ben?

– Örülök annak, hogy intézményeink működnek. Az óvodától kezdve az iskolákig rendezvényeket tartanak, figyelem az eseményeket, és ahol tudok, igyekszem megjelenni. Öröm számomra az is, hogy Visken elindult a Kárpátaljai Magyar Líceum, tizennyolc tanuló tanul ott jelenleg. A Técsői Református Líceumot nemrég Panyi Miklós, a Miniszterelnökség stratégiai államtitkára is meglátogatta. A magyar kormány támogatásával felújították a kollégiumot és az iskolát, ami újabb lehetőséget teremt a továbbtanulásra.

– A hagyományos rendezvények meg tudtak maradni?

– Igen, ezek fontos kapaszkodók. Március 15-én Visken, a Kossuth-szobornál emlékezünk. Bosszantó, hogy sokszor csak csendes koszorúzásra van lehetőség, de ha mód van rá, mindig elhangzik néhány gondolat. A költészet napját minden iskola megtartja, és jó látni, hogy ezek az események közösséget teremtenek. Örömmel látom, hogy a Mikulás-ünnepség újra előtérbe kerül, és a karácsonyi hagyománykörben a kántálás is egyre több iskolában megjelenik. Nem olyan még, mint régen, de elindult egy folyamat. Ha a gyerekek csinálják, felnőnek, emlékezni fognak rá és remélhetőleg továbbadják. Szintén fontos, hogy rendezvényeink sorában jelen van a Bovcár-kútnál megtartott megemlékezés, ami az utóbbi időben már területi rendezvényként szerepel a KMKSZ programjai között. Ilyenkor II. Rákóczi Ferenc fejedelemre emlékezünk, ez is egy kedvelt csapatépítő program. Az 1944-es málenkij robot áldozataira való emlékezést is szerte a Felső-Tisza-vidéken megtartják.

– Hogyan változott a közösségi élet a háború évei alatt?

– Az elején megijedtünk, megtorpantunk, de az utóbbi két évben újra igénylik az emberek az összejöveteleket. Ezért indítottunk új rendezvényeket is, például gasztronómiai programokat, mint a Medvehagyma Fesztivál vagy a lekvárfőzés. De szeretném visszahozni a régi, mozgó fesztivál gondolatát, amely településről településre járna, gondolok itt a FELTISZÁRA, ami egy remek program volt. Ehhez persze béke kellene. Békében sokkal nyugodtabban lehetne mindezt megszervezni. Ezen felül ott van a szórvány-szavalóverseny is, amelyre szintén nagy igény van, szeretném, ha ez a program is több figyelmet kapna.

– Van-e olyan ügy, amely régóta foglalkoztatja?

– Meggyőződésem, hogy a szórványban a nyelvet énekkel, játékkal, tánccal lehet leginkább megőrizni. Ebben látom a jövőt. Ezért szeretnénk, ha a táncházmozgalmat újra vissza tudnánk állítani itt is, mint ahogy arra korábban is volt már példa. Gazdasági szempontból nehéz helyzetben van bizonyos mértékig Kárpátalja, bár itt a béke szigete vagyunk, és amit lehet, idemenekítenek. Érkeznek ide gazdasági lehetőségek is, de idemenekítenek hozzá embereket is, és ez bizony azt jelenti, hogy fogy a kárpátaljai lakosság, és fogy a magyarság is. A fiatalság egy része – úgy érzem – már az elején elhagyta a vidéket, a másik része pedig bujkál, és ez rányomja a bélyegét a közösség életére is. Úgyhogy ilyen szempontból én nagyon nehéz időt látok, ami még előttünk van. Hogy ebből hogyan lehet kikecmeregni? Szerintem úgy, hogy ne hagyjuk el azokat az embereket, akik itt maradtak. És ha mégis valami pozitív változás jönne, akkor erre készüljünk fel, és ha van rá mód, akik úgy érzik, jöjjenek haza, mert kolbászból kerítés máshol sincs. Alapjában véve itthon csak itt tudsz lenni, nem a világban. Úgyhogy ezen érdemes lenne elgondolkodni. De mindenekelőtt hála és köszönet jár mindenkinek, aki itthon maradt, fenntartja az intézményeket, és teszi a dolgát. Ezeket az embereket meg kell tartani, a közösségeket erősíteni kell minden lehetséges eszközzel.

A megyei tanácsban azt kell mondjam, hogy a frakciónk teszi a dolgát, igyekszik minden olyan kérdésben megszólalni, ami a közösség számára fontos. Így például a határátkelő kérdésében is: többek között a megyei tanács elfogadta, hogy a viski határátkelőt is jó lenne elindítani. KMKSZ-frakciónk javasolta, hogy a Beregszászi kistérségben hozzanak létre egy ipari parkot, ami segítené a helyi gazdaságot. Ezt a kérdést nem vetették el, tehát igyekszünk ott is dolgozni. Természetesen itt is fontosak számomra azok a kérdések, amelyek a Felső-Tisza-vidéket érintik. Remélem, hogy a Viski kistérségben tervezett határátkelő kérdése mielőbb valósággá válik.

– Mit vár leginkább a 2026-os évtől?

– Azt, hogy béke legyen. A többi már jön magától.

Váradi Enikő