Erdélyi József: Őszikéim

Ne féljetek őszikéim a téltől:

ragyogóbbak a téli csillagok

a nyáriaknál; felleg, éjhomály

nem oltja el, csak rejti a napot.

Ne féljetek a téltől, őszikék, –

az új év első kiskakasai

és jércéi, – pávakakasok, jércék,

a nyár legszebb szárnyasai.

Nem jajgató, – éneklő pávák lesztek,

nap pacsirtái, éj fülemiléi;

örök életet szolgál a halál,

madárijesztő, nem kell tőle félni.

Arra ösztönzi a jót a halál,

éljen hogy míg él az új életért;

úgy nyeri el az élet koronáját,

az örök élet örök ünnepét.

Ne fúljatok tojásba, – keljetek ki,

őszikéim, kései műveim;

nappá-holddá és csillagokká válnak

hűlt hamvaim és síri nyűveim...

Erdélyi József verse első pillantásra úgy tűnik fel, mintha azt a költő csak önmaga számára írta volna – biztatásul. Mintha csak arról szeretné meggyőzni benne önmagát, van értelme annak, hogy ereje fogytán is foly­tatja munkáját s megírja az őszikéit, az öregkor költeményeit. Viszont az ala­po­sabb odafigyelés után könnyű felismerni, hogy a vers életértelmezés is, de leginkább talán a hit fontosságának a hangsúlyozása rejlik benne.

A költő a halált, az elmúlást olyan ösztönző erőnek látja, amely nem hogy lemondásba, csüggedésbe kergetné az embert, hanem épp ellenkezőleg: a munkavégzésről és a tettek fontosságáról győzi meg őt. Ehhez erőt „az új év” eljövetele ad számára. Pontosabban: az a meggyőződés, hogy amikor véget ér valami, az valójában a kezdete valami másnak. „Az új év első kiskakasai / és jércéi, – pávakakasok, jércék, / a nyár legszebb szárnyasai” – írja Erdélyi. Vagyis: mindaz, amit öreg korában végez el az ember, már valami készülődő újnak a része, de a megújulás természete szerint csak részben érthető meg. Az élet és a halál közti szakadék csakis a hit révén válik áthidalhatóvá. Ezért is nevezi a költő madárijesztőnek a halált.

Penckófer János